Tóth Krisztina költő, író, műfordító

Fotó: Bulla Bea     

Tóth Krisztina: Konténer

Categories: Egyéb
Tags: No Tags
Comments: No Comments
Published on: 2019-02-02

Ebben az országban állítólag mindent ellopnak, ami nincs lebetonozva, de ez nem igaz. Azt is ellopják, ami le van.

(Ahogy az alábbi novellában olvashatjuk…)

Éppen zajlik a felújítás, téblábolok szétvert lakás falai között. Szedegetem össze az energiaitalos dobozokat, a földre hajigált csikkeket, és próbálom elképzelni, hogy milyen lesz majd a tisztára festett tér, ha végre levonulnak a melósok. Azt ígérték, karácsonyra kész lesz, de ez most egyre valószínűtlenebbnek látszik. A régi kádat tegnap lecipelték a konténerbe, ma reggel pedig nekiláttak feltörni a csempét, de most, délben, már megint nincsenek sehol. Talán megéheztek és elmentek egy korai ebédre. Hol lehetnek? Lepillantok az utcára, aztán rémülten húzódom vissza.
Odalent, ahol a konténerünk áll, egy csapat rendőr vizsgálódik komor arccal. Egyik jegyzetek, másik a földön méreget valamit. Hevesen verni kezd a szívem, megint kinézek. Igen, ott állnak négyen, nem is, öten, pont a kapu előtt. Nem kértem területfoglalási engedélyt, mert a konténer bent van a társasház kertjében, de a sarka kiér a járdára. Talán ezzel a sarokkal lehet gond: ez a kiálló konténercsücsök vonzhatta ide ezt a sok rendőrt. Vagy a fémkarnis! Igen! Tegnap a munkások lehordták a régi karnisokat. Az egyik biztos kilógott a konténerből. Lehet, hogy egy arra kerekező biciklis nem vette észre, és nekiment, a szemét, lehet, hogy már benne is volt a hírekben, csak én nem néztem tévét, mert a tévém is le van fóliázva. Lehet, hogy már a fél város az én konténeremről beszél, és nem is egyszerű szabálysértésről van szó, hanem életveszélyt okozó súlyos gondatlanságról.
Óvatosan kilesek megint. Azok a nyugdíjasok jutnak eszembe, akik a keretre szerelt visszapillantó tükörből vizslatják a gyanús látogatókat. Nem is olyan hülyeség az a tükör! Most legalább láthatnám, hogy mit ügyködnek a rendőrök odalent.
Kettő a járdán toporog, komoran nézelődnek. Nyilván jegyzőkönyv készül. Előbb-utóbb megnézik majd a lakónévsort, és fel fognak csengetni. Nem tagadhatom le, hogy én vagyok a lakás tulajdonosa, és hogy konténert én rendeltem. Az én bűnöm, hogy megvakult az a szegény biciklis.
Valamit muszáj tenni.
Összeszedem magam, fogom a szeméttel teli szatyrot és kalapáló szívvel lemegyek a kapuhoz. Odafordulok az egyikhez, és könnyed hangom érdeklődöm, hogy csak nem a konténerrel van-e gond. Csodálkozva pillant rám, aztán a konténerre, mintha most venné csak észre. Nem, ingatja a fejét, a parkolóórával. Most rajtam a sor, hogy elcsodálkozzam, hiszen egy tilosban parkoláshoz azért nem szoktak csapatostul kivonulni. A rendőr elmagyarázza, hogy a parkolóórát tegnap szerelték fel, le is betonozták, de az éjszaka valaki ellopta.
Elloptak egy parkolóórát? ! – kérdezek vissza. El, feleli, mert nem kötött még meg a beton. Valaki fogta és elvitte.
Fogalmam sincs, hány kiló lehet egy pakolóóra, de száz biztosan. Nem tudom elképzelni, amint valaki derékon ragadja és elsétál vele, mint egy tömzsi, kapatos haverral. Vagy, hogy betuszkolja egy autóba, a hátsó ülésre, és beletapos a gázba.
Érdeklődöm a rendőrtől, hogy van-e ötletük, de csak csóválja a fejét. Lehet, hogy állampolgári engedetlenség – leheli kelletlenül, és végigtörli a homlokát.
A parkolóóra helyére másnap új óra kerül. A friss betonozást egy rendőr őrzi. Úgy posztol az óra mellett, mintha ő is belekötött volna az alapba.
A harmadik nap reggelén ismét ott állok a szétvert lakásban, és várom, hogy a teherautó elszállítsa a teli konténert. Ahogy kinézek az ablakon, egy férfit veszek észre, aki az új parkolóóra körül sündörög. Láthatósági mellényt visel, az oldalán pedig kis fekete táska lóg. Aha! Szóval a parkoló őr! Elmegyek az ablaktól, pakolgatok odabent. Amikor újra kinézek, azt látom, hogy a parkoló őr meglepően, mondhatni bizalmasan közel áll a parkolóórához, mintha le akarná vizelni, vagy esetleg felkérni egy társas táncra. Kihajolok, hogy jobban lássam.
Most már egyértelműen látszik, hogy a pasas ölelgeti és rángatja az órát, és amikor az nem enged, rugdosni kezdi.
Ismét felkapom a szeméttel teli szatyrot, mert ez az álca a múltkor bejött, és lesétálok a kapuhoz.
Innen lentről világosan látni, hogy a férfi átkarolta az órát és ki akarja emelni a helyéből. Közelebb settenkedem, egy vonalba vele, és a kerítésoszlop mögül kiszólok:
– Tudom, hogy maga vitte el a másikat is!
A parkoló őr halálra váltan fordul meg. Farkasszemet nézünk, megszeppent arcot vág, mint valami rajtakapott gyerek, és kinyögi, hogy hát, igen. Még körbe is néz, hogy hall-e bennünket valaki.
Bár a szeméttel teli szatyor még mindig a kezemben lóg, igyekszem felvenni a számon kérő tanító néni szerepét. Tudni akarom, mit művelt azzal az órával!
– Hazavittem. Felállítottam a kertben.
– És? – vonom fel a szemöldökömet.
A parkoló őr lesüti a szemét, lángol az arca
– Tudja, az ember néha… büntetésre vágyik.
Hirtelen mindent megértek. Látom magam előtt a parkoló őrt, amint pizsamában kioson a még harmatos fűbe, és elhelyezi a szélvédőn a mikuláscsomagot, hogy aztán reggel, indulás előtt bosszúsan levehesse. Valami azonban még mindig nem világos.
– De minek magának két óra?
A parkoló őr megint elvörösödik, még jobban, mint az imént. Arca szinte bíborszínűre vált, úgy suttog:
– Tudja, van egy kis telkünk Velencén. Nem nagy, csak egy olyan kis faház… És hát ott is szoktunk… érti…
Hogyne érteném. Bólogatok, ujjam közt a szatyorral. Kicsit távolabb lépünk a kerítéstől, mert valaki közeledik a járdán. Most meghallom, hogy a kezében apró csörög, a parkolóórát keresi. Nálam is itt a szemét: hiába, mennünk kell. Pedig mennyi mindenről beszélgethettünk volna.

Welcome , today is vasárnap, 2019-05-19