Fontosnak tartom a struktúrát. Bölcsészkari tanulmányaim előtt szobrász szakra jártam. Ma is nosztalgiával tölt el az agyag illata, és a szövegeket bizonyos értelemben térbeli képződményekként képzelem el. Mielőtt nekifogtunk egy szobor elkészítésének, akár figuráról, akár portréról volt szó, vázlatokat rajzoltunk. Utána felépítettük a tartószerkezetet. Erre hordtuk fel aztán az agyagot. Ha maga a váz nem volt arányos, esetleg nem volt elég szilárd, akkor a szobor nem sikerült. Valahogy így van ez az írással is. A struktúra a leglényegesebb. A mondatokat, szavakat lehet később alakítani, szépítgetni, de a szerkezet nehezen korrigálható.

Az írásból a pályakezdést követően még sokáig nem tudtam megélni, ezért tizenöt éven keresztül, amíg elég ismert nem lettem ahhoz, hogy a szenvedélyem legyen a megélhetési forrásom is, mással kerestem a kenyeremet. Olyasmit akartam csinálni, ami nem elveszi az energiámat és a munkakedvemet, hanem inspirál és örömet okoz. Ólomüveg ablakok készítésével és javításával foglalkoztam. Ez a kézműves tevékenység testi koncentrációt, pontos mozdulatokat és kreativitást igényelt, de lehetővé tette, hogy közben a fejemben formáljam, csiszolgassam a készülő történeteket vagy verssorokat. Megint a struktúránál vagyunk: az apró elemekből álló nagyobb felületek pontos tervezést igényeltek. Ezt a fajta építkezést aztán át tudtam vinni a prózára, és kisebb elemekből hoztam létre egyre nagyobb és bonyolultabb prózaszerkezeteket.

Az írás számomra öröm és szenvedély. Miközben a gyerekkönyvek történetein gondolkodom a saját gyermeki énemmel társalgok. Ha elakadok egy felnőtt prózában, pihenésképpen folytatom az elkezdett meséket. A vers ritkában jön, szinte ajándék. Egy váratlanul felbukkanó kezdősor a mai napig titok számomra. Ha ezt a titkot, ezt a különös derengést sikerül átmentenem a versbe, akkor elégedett vagyok. Ezt viszont nem lehet erőltetni, ki kell várni.

Negyven év tapasztalatával a hátam mögött biztosan állíthatom, hogy az írás mesterség is. Olyan szakma, amelynek fogásit gyakorlattal, műfordítással, rengeteg tudatos olvasással lehet elsajátítani. A szakma egy része átadható és megtanulható. Amikor kreatív írást tanítok, igyekszem erre a tanulható részre fókuszálni, nem elfelejtve azt sem, hogy a szenvedély, lendület és alázat nélkülözhetetlen az alkotáshoz, és nem adható át. Vagy megvan, vagy nincs.

Amikor 1989-ben az első könyvem megjelent, a magyar irodalom javarészt a férfiak terepe volt. Mára ez sokat változott, de igazából soha nem éreztem úgy, hogy Magyarországon a nők bármelyik területen, beleértve az irodalmat, egyenlő esélyekkel indulnának férfi kollegáikhoz képest. Külföldön, mert szerencsére jónéhány könyvemet lefordították különféle idegen nyelvekre, sokkal kevésbé van az a benyomásom, hogy a szerző neme, történetesen az, hogy valaki nő, eleve helyzeti hátrényt jelent, amelyet le kell dolgoznia.

Gyakran megkérdezik tőlem az olvasók, miért írok ilyen sötét történeteket. Hiányolják a feloldást, a megnyugtató lezárást. Igazuk is van. Ez jogos és létező olvasói igény, amelyet azonban, sajnos, nem tudok kielégíteni. Én olyan történeteket szeretnék írni, amelyek nyugtalanítóak, elgondolkodtatóak, amelyek a mindannyiunkat foglalkoztató problémákra kérdeznek rá, anélkül, hogy kész válaszokat kínálnának. A jó irodalomnak szerintem nem az feladata, ha egyáltalán van feladata, hogy válaszokat adjon, hanem az, hogy feltegye a legnehezebben megválaszolható kérdéseket. Hogy együtt gondolkodásra késztessen. Olyan könyveket szeretnék írni, amelyek húsz, harminc, ötven év múlva segítenek majd megérteni ezt a bonyolult, átmeneti kort, amelyben élnünk adatott.

Soha nem a saját életemről írok, még akkor sem, amikor az olvasó azt hiszi, az elbeszélő azonos a szerzővel. Minden, amit kiadok a kezemből, fikció. A saját életem a munkám szempontjából csak annyiban érdekes, amennyiben mozaikdarabákat nyerhetek belőle egy másik, irodalmi valóság megteremtéséhez. Mert én teremteni szeretnék, nem dokumentálni.

Rengeteg tervem van, az idő pedig véges. Manapság divatos arra törekedni, hogy az ember szépen öregedjen. Én sokkal inkább szeretnék rondán fiatalodni, hogy még sokat írhassak. Elég, ha a művek szépen öregszenek. Hogy aztán meghalnak-e, az az olvasón múlik: a történeteket az olvasó tartja életben.