Tóth Krisztina költő, író, műfordító

Fotó: Bulla Bea     

Finy Petra: Tóth Krisztina: Vonalkód (Szépirodalmi Figyelő 2007/1)

Finy Petra

Tóth Krisztina: Vonalkód
Magvető, 2006, 188 oldal, 1990 Ft

A hidegháború hűvösségét, és azon belül is a kelet-európai oldal sivárságát idézi a kötet borítójának képe, mely bármelyik magyar művelődési központ udvara lehetett volna a szocializmus idején. Színfoltot csupán a vérpiros, műanyag coca-colás szék visz az azúrkék szürkeségbe. Mint ahogy örömet is a nyugatról jött dolgok csepegtettek belénk akkoriban.

Gyerekkorunk betonból kivirágzó vágyai és fa szappan illatú emlékei. Látszólag ilyesfajta sokfényű, ezerformájú nosztalgiafüzért akaszt a nyakunkba az író-költőnő, valójában azonban sokkal nagyobb terhet rak a szövegekkel a vállunkra. Az élet töredezettségének érzését, a minden egész ripityomban bizonytalanságát, mellyel mindannyian szembesülünk kapcsolatainkban és kapocstalanságainkban.

De Tóth Kriszta nem elégszik meg azzal, hogy összeseperje a vágyak szilánkjait. Az üvegdarabkákat összeilleszti, komoly szerkesztői munkával ólompántot hegeszt köréjük, és az értelmetlennek új értelmet ad. Gyönyörű színes üvegablak a végeredmény, melynek ólomvonalai olyan szövevényesek, mint a sors hálója. Mint egy női sors hálója.

Az ember nem is gondolná, mennyi fájdalom érhet egy nőt. És hogy mennyi fájdalmat képes elviselni.

És hogy erről a sok megrázkódtatásról, megremegésről, megbillenésről milyen józanul képes beszélni. Ha éppen elegendő gyászmunka, emléklúgosítás és érzelemcseppfolyósítás előzte meg a megszólalást.

Tóth Kriszta mondataiból hidegség árad. Olyanfajta hűvösség, amit akkor érzünk, ha túl forró valamihez érünk, és hőérzékünk hirtelen megcsal minket.

Az érzékek játékát játssza velünk az írónő. Mert olyan érzéki történetekről van szó, hogy az ember legszívesebben feltüsszentene egy-egy illatra, felugrana egy-egy hangra vagy megsimogatná a lefestett testet.

Ugyanakkor ezek a szövegek nagyon líraiak is, precízen tónusozott képekkel, lágy árnyalatokkal, amelynek a végeredménye mégis egy kicsit nyers, egy kicsit brutális. Mint amennyire mondjuk egy Alfred Kubin grafika. Vagy amennyire az élet az.

És még valamit éreztem a novellák olvasása közben, a filmszerűséget. Időnként egy Fliegauf Benedek film pergett a szemem előtt, időnként meg egy anime.

A Hidegpadló szépségesen szimbolikus történetéről a Chihiro szellemországban c. felnőttrajzfilm jutott az eszembe. Ahogy Chihiro elveszti a nevét, és gyakorlatilag önmagát, hogy felnőtté válhasson, úgy fosztja meg magát a novella főszereplőnője múltbéli vágyaitól, hogy végül egy emléktelen klón maradjon, egy tiszta lap, egy nusa, egy japán imapapír, mely a kívánságnélküliség tisztaságát jelképezi.

Tóth Kriszta végre mesél nekünk. A versek zárkózott tömörsége után egy kicsit többet enged beszélni magából. Pár percre nyitva hagyja a csapot. Hogy aztán vízcseppenként megszűrje a vizet, és apró gyöngyszemenként átnyújtsa nekünk azt. Mint egy sokfényű, ezerformájú nosztalgiafüzért.

Szépirodalmi Figyelő, 2007/1, 30. o.

Welcome , today is Sunday, 2019-05-19