Tóth Krisztina költő, író, műfordító

Fotó: Bulla Bea     

Keresztury Tibor – Györe Gabriella: A dallamok alatt (interjú)

Nagyvizit Tóth Krisztinánál

Militáns utcanevek között keresgéljük a megváltó Stróbl Alajost. Csupa harcászati szakszó: ez valami hadügyi telep lehet. Érdekes környezet a mai magyar irodalom egyik legszelídebb szerzőjéhez, ám bent, a lakásban már teljesen adekvát környezet fogad. Megnyugvással telepszünk le: a falak közti intim tértől vadidegen a háború szelleme, noha – tesszük hozzá – a szerszámokkal, hatalmas ablaktáblákkal teli tetőtéri műhely láthatóan komoly, egyszemélyes küzdelmek terepe. A párizsi éhezéstől a “szép kis pofikán”, s egy tetovált könnycseppen át a szenvedélyek domesztikálásáig sok mindenről szó esik – beleértve azt is, hogy álló fasszal szerelmes verset írni nem lehet, na meg hogy milyen az, mikor a költőnőt úgy fogadják: “megjött az üveges”.

Irigylésre méltó környezetben irigylésre méltó nyugodt élet? Egy szabadúszó magyar író boldog hétköznapjai?

Lehet, vannak, akik az írásból meg tudnak élni – nekem még nem sikerült. Ólomüvegablakokat készítek, hivatásszerűen: vannak időszakok, amikor meg tudok élni belőle, s van, amikor nem, mert egyáltalán nincs megrendelés. Csak az üvegezésre nem merném rábízni magam, mert elég hektikusan jönnek be munkák, szerencsére mindig van fordítás is mellette. Többnyire verseket fordítok, de tavaly egy regényt is átültettem, s most is vár rám egy regényfordítás; közben éjszakánként most épp nyolc ablakon dolgozom párhuzamosan. Mindemellett forgatókönyvet írok, csináltam egy ötödikes irodalom-tankönyvet, most írom a hatodikost. Ennyit az irigylésre méltó nyugalom hétköznapjairól.

Olyat hallottunk már, hogy egy költő vitézi harcokból vagy középiskolai tanításból él, de olyat még nem, hogy ólomüvegablakokat készít. Mikor dőlt el, hogy művészetekkel akarsz foglalkozni, s hogy jött épp az ólomüveg?

Az anyu ötvös, volt tehát családi indíttatás. A kisképzőben (Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola – a szerk.) ötvös szakra kerültem, bár szobrászatra felvételiztem, de őt ismerték, így automatikusan ötvösnek vettek fel. Képzőművésznek készültem, ekkor még szóba sem jött az irodalom. Az üveg mindig is nagyon tetszett, varázslatos anyag, tulajdonképpen így utólag sajnálom, hogy a középiskolában nem ezt a szakot választottam. Később, már felnőtként kellett megtanulnom az üvegművességet, de nagyon örülök, hogy rászántam magam. Felszabadító élmény kézzelfogható tárgyakat létrehozni, még akkor is, ha fizikailag fárasztó a munka. Nagyon sokat ad szellemileg, és közben valahogy karban is tart.

Jelenleg regényt fordítasz. Van-e különbség számodra a vers- és a prózafordítás között. Más kondíciókat igényel?

Más, teljesen más a kettő. A prózafordítás nagy lélegzetű dolog. Az előző kötetet (Camille Laurens: Ha átölel az a másik) három hónap alatt fordítottam. Reggel odaültem, s egész nap fordítottam, s mikor Marcit, a fiamat lefektettem, akkor fordítottam tovább, s a pihenőidőszakokban, mikor nagyon elfáradtam a fordítással, akkor mentem föl üvegezni a műhelybe.

A regény- és nagyobb lélegzetű prózafordítások nem gondolkoztattak el, hogy esetleg magad is megpróbálkozz a prózaírással?

Elég régen írok rövid prózákat, de ebből csak kettő jelent meg nyomtatásban, mert mikor körbeküldtem egy-kettőt, nagyon elbizonytalanítottak a visszajelzések. Versnél nem szoktam elbizonytalanodni, hallom, hogy ez így jó, de prózánál olyanokat kérdeztek, hogy figyelj, ezt így komolyan gondolod, ugye ez még így nincs kész?

Mondod, képzőművésznek készültél, sokat fordítasz. Hogyan jött nálad a költészet a képbe, mióta írsz verseket?

A kisképzőben írtam már verseket, de nem mertem megmutatni őket senkinek. Tudod, ez hogy van, főleg kamaszoknál, a magyartanárodnak nem fogsz előrukkolni ezzel. De egyszer olvastam egy hirdetést, hogy a Jókai klubban középiskolás költők olvasnak fel. Vörös István, Kemény István és Kun Árpád. Ez nyolcvankettőben volt. Elmentem oda, láttam, hogy ők ezzel foglalkoznak, s Mezey Kati mondta, hogy van egy olyan körük, ami hetente összeül, s oda el lehet menni. Elmentem. Először csak lapítottam, én csak úgy hallgatni jöttem…

Hol jelent meg először versed?

1983-ban a D. Magyari Imre szerkesztette Ifjúsági Magazinban.

S volt olyan pillanat, emlékezetes alkalom, amikor visszaigazolták szóban vagy írásban a dolgot, amikor azt mondta neked valaki, hogy ez költészet, s te költő vagy?

Nem volt ilyen pillanat, inkább egy-egy szép emlékem van abból az időszakból. Egyszer lementünk közösen Csorba Győzőhöz Pécsre, s én eleve baromi rosszul indítottam. Neki köztudomásúlag hiányzott a jobb keze, s én persze mindjárt kezet akartam fogni vele. Ez az entrée megalapozta a további hangulatomat, végig ott ültem, s feszengtem, fészkelődtem, aztán végigöntöttem kávéval egy hímzett terítőt. Az egész egy rémálom volt, de ő nagyon kedvesen azt mondta, hogy külön is meglátogathatom.

Le is mentem hozzá később, s ezek mindig nagyon jó hangulatú beszélgetések voltak. Van egy nagyon szép emlékem, amiben rengeteg báj van: valamit mondott egy versre, ami a második kötetbe került be. Nem mondott olyat sosem, hogy ezt vagy azt meg kell változtatni, csak annyit, hogy ott gondoljam át. S legközelebb, mikor mentem hozzá a kész kötettel, látta, a vers ugyanúgy volt hagyva. Példa ez arra, mennyi bölcsesség, emberismeret és tapintat volt benne, hiszen azt mondta, mennyire örül, hogy nem változtattam meg, mert aki megváltoztatja, az nem biztos a dolgában, s ő azt szereti, ha egy szöveget átgondoltak.

Aztán mikor a válogatott kötetet állítottam össze, s a kezembe került ez a vers is, akkor ránéztem, s evidens lett, hogy így nem jó. Szembeszökő volt. Akkor eszembe jutott, hogy tizenvalahány évvel ezelőtt ő mondta, hogy ezen gondolkozzak el. Az volt az egészben a szép, hogy benne semmi fölény nem volt; semmi olyasmi, hogy utasított volna, ezen változtatni kell. S lehet, hogy egészen más lett volna a viszonyunk, ha akkor ő azt mondja, hogy javítsak bele a versbe.

Mikor kezdtek megjelenni a verseid? Volt-e abban valamifajta tudatosság, hogy az Újhold-hagyományhoz kapcsolódtál? Tudsz mondani olyan neveket, akikre azt lehet mondani, hogy hatottak rád?

Nem volt ebben tudatosság. Biztos, hogy volt valamilyen hatás, akkoriban nagyon sokat olvastam Főleg Kormos Istvánt meg Vas Istvánt, nekem akkoriban nagyon fontosak voltak. Meg magyarul olvastam francia költőket. Nem azt mondanám, hogy Apollinaire hatott, hanem inkább azt, hogy az a hang, amiben magyar fordításban megszólalt Apollinaire. Ennek nagyon kevés köze van az igazi Apollinaire-hez, mert ezek sokkal zengőbb versek és sokkal lágyabbak, mint az eredeti francia, de akkoriban erősen hatottak rám. Később, egyetem alatt ez nagyon megváltozott, akkor már Petri volt, aki abszolút hatott, bár ez talán nem annyira látszik meg a költészetemen. És persze borzasztóan fontos volt az egyetemi évek alatt Lator László műfordító szemináriuma, mindaz, amit ott tanultunk a fordításról, az írásról, és általában

S volt-e olyan, hogy a fordításaidon keresztül ismertél meg egy olyan eszközt, technikát vagy képet, ami saját költészetedben új utakat nyitott, új új dolgok kipróbálására inspirált?

Volt, igen: mikor a Lionel Ray nevű francia költőt fordítottam. Őt 1992-ben fedeztem föl magamnak Párizsban, egy könyvtárban, teljesen véletlenül. Akkor az összes lehetséges kötetét végignéztem, s elkezdtem fordítani tőle. Nagyon érdekes technikája van, nagy levegőjű, hosszú mondatokat ír, s mindig átvezeti a mondat végét. Nem központoz, s sokszor úgy rakja le a jelzőket, hogy több dologhoz is tartozhatnak. Ez izgalmas volt fordítási szempontból; ezt a lebegtetést, hogy egy jelző többféleképpen mozogjon a mondatban, nagyon nehéz volt megoldani. Akkor nagyon izgatott, hogy ezt magyarul hogyan lehetne megcsinálni, hogy vége is van a mondatnak, meg nincs is vége a mondatnak. Akkor kezdtem el ezen gondolkozni, mikor őt fordítottam, s amikor elkezdtem írni egy hosszú ciklust, ezzel kísérleteztem.

A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején aztán Supervielle volt az, akit nagyon szerettem, Kálnoky- és Vas István fordításban, a Víz alatti folyó, a Vízbe fúlt fölébredők…

Vas Istvánnal találkoztál személyesen valaha is?

Igen, egyszer találkoztam vele, egy barátom családjánál jártam, fönt volt náluk Vas István, nagyon meg is bántott. Mondta, hogy milyen szép kis pofikája van magának, miért akar költő lenni, miért nem lesz inkább színésznő?! A barátom azt mondta, hogy ennek ellenére vigyek neki verseket. De vele kapcsolatos egy nagyon jó élményem is: beszélgetett velem egyszer egy pár szót, s megemlítettem, hogy az Alpári Gyula utcában lakom – a József Attila utca sarkán volt egy padláslakásom. Nem sokkal utána írt egy nagyon kedves levelet, amit úgy címzett, hogy Vekerle utca, mert emlékezett rá, hol lakom, de annak idején azt Wekerle utcának hívták. Nagyon szép levelet írt, ellensúlyozta az első találkozást.

Mezey Katin kívül nem is volt mentorod?

Csorba Győzőt mindenképp annak mondanám, őt nagyon szerettem, fontos volt nekem, s később, az egyetem alatt, ahogy már meséltem, Lator. Az ő szemináriuma fantasztikus volt, ott rengeteg rögtönzést kellett csinálni, a formát nagyon megtanultad. Várady Szabolcs is mindig nagyon bíztatott, már egészen a kezdetekkor is. Ha az ember eléggé egyedül van a környezetében azzal, amit csinál, akkor ez nagyon sokat jelent.

Schein Gáborral és Vörös Istvánnal jártál egy időben a szemináriumára?

Schein később járt; Kun Árpád járt oda akkoriban, Imre Flóra, Kőrizs Imre. Alig vártam ezeket a hétfőket. Mindig volt egy feladat, amit meg kellett oldani. Lator azt mondta, ez gyakorlat, ezt egyszerűen meg kell tudni csinálni, aztán ki-ki hozzálátott. Egyébként magyar-történelem szakos voltam, a történelmet abbahagytam, s elmentem két évre Párizsba, mert mikor megmutattam Latornak a francia fordításaimat, ő azt mondta, hogy ezek nagyon szép versfordítások, csak fingom nincs a francia verstanról, s jó lenne, hogyha közelről megnézném ezt a dolgot, próbáljak egy francia ösztöndíjat szerezni. Ez nem sikerült, viszont halasztottam egy évet, s kimentem bébiszitternek. Mikor hazajöttem, nem találtam a helyemet, nem is akartam befejezni az egyetemet. Szerencsére ekkor adódott egy ösztöndíj s még egy teljes évre kimentem.

Milyen hatások értek ez alatt a két év alatt, milyen élményeket raktároztál el ebből az életszakaszodból?

Az első év nagyon kemény volt, mert nagyon nehezen tudtam megélni. Úgy mentem ki, hogy mikor megérkeztem Párizsba két hatalmas bőrönddel, akkor kiderült, hogy két hónapja felvettek már egy szenegáli lányt, s nem volt helyem. Szerencsére itthon adtak egy címet, egy fiú kint tanult, odamehettem hozzá. Ő éppen itthon volt Pesten, így nála laktam, de nem tudtam bekapcsolni a fűtést, november volt, veszett hideg, nem volt bent a lakásban mosdó, csak egy falikút a folyosón, s úgy mosakodtam mindig, hogy ha jöttek a lépcsőházban, akkor vissza kellett ugrani a szobába. Egy német lutheránus központban találtam munkát. Itt nagyon rendesek voltak, emlékszem, a nő feje fölött a Minna von Barnhelm plakátja volt, végignézte a katalógusukat, s talált egy művészettörténész nőt, aki bébiszittert keresett, ugyan német lányt, de olyat, aki rajzolni tanítja a gyerekét. Én ugyan nem tudok németül, de ez a nő már nagyon régen keresett ilyen embert, s nem talált. Elmentem hozzájuk dolgozni. Szegény öt éves gyereket azzal kellett vegzálni, hogy rajzolgattam vele meg hordtam múzeumba. Volt egy jelenet, mentem érte az óvodába. Az összes gyerek ment a Bois-de-Boulogne-ba biciklizni, ő meg ott üvöltött torokhangon, hogy nem akarok a Picasso Múzeumba menni. Úgy nézett rám a többi szülő, mint egy elmebetegre.

Írtál az első kint töltött év alatt? Párizs szellemileg inspirált, vagy nem volt ideje rá, hogy inspiráljon?

Nem, rengeteget dolgoztam, s nagyon elfáradtam. A második évben kint már sokat fordítottam, könnyebb volt, az ösztöndíj miatt. Egy családtól béreltem egy padlásszobát, a bérleti díj fejében takarítottam a lakást, s bejártam az egyetemre is. Ez egy Tempus ösztöndíj volt, s euróban utalták. Amikor a második körre mentem vissza, akkor nem volt félretett pénzem, s három hónap múlva jött meg az első ösztöndíj. Volt olyan hónap, hogy effektíve éheztem. Nem voltak olyan ismerőseim, akiktől kölcsön lehetett volna kérni. Volt egy pék a ház aljában, s kifejlesztettem a technikát, hogy úgy menjek el a pék előtt, hogy nem nézek oda egyáltalán, mert tudtam, ha odanézek, az éhségtől elájulok. A hatodik emeletre kóvályogva mentem fel. A harmadik hónap végén már nem bírtam tovább, s visszamentem ahhoz a családhoz, akiknél korábban dolgoztam, adtak vitamintablettákat, s próbáltak segíteni. Mikor hazajöttem, egy évig szabadúszó voltam, s utána jött a Francia Intézet.

A nyolcvanas évek Magyarországa mennyire volt elviselhető neked, fiatal lánynak?

Nem nagyon érintett, hogy milyen az ország. Inkább az volt a furcsa, amikor visszajöttem Párizsból – két év alatt csak egy-két hónapot voltam itthon -, hogy annyira megváltozott minden, hogy nem tudtam tájékozódni. Tereket nem ismertem föl. A Kálvin tér például úgy megváltozott két év alatt, hogy minden ismertető jegye eltűnt. Akkor voltak a választások, kilencvenkettőben, egy teljesen furcsa hisztériába érkeztem haza. Párizsból nem lehetett érzékelni, hogy itt minden fel van bolydulva, s ez az egész egészen elképesztően fura volt. Ez a két év kívülről nézve nagyon radikális változás volt – mintha ezalatt átrendezték volna a város díszleteit.

Hogy tudtál újra talajt fogni itthon?

Mikor hazajöttem Párizsból, s itt álltam, kiesve mindenből, a barátok is lemorzsolódtak, fogalmam nem volt, mihez fogok kezdeni, miből fogok megélni. Abban az évben kaptam egy Soros-ösztöndíjat, ami akkor sok pénz volt. Kilencvenkettőben havi tizenötezer forint annyi volt, hogy abból normálisan meg tudtam élni, tudtam könyveket venni, rendesen enni, az akkor jól jött. Utána a Francia Intézetbe mentem programszervezőnek, itt dolgoztam majdnem öt éven át, s ez nagyon kötött munka volt, nyolc-tíz órát el kellett ott tölteni, emellett nem nagyon lehetett írni. Rengeteget kellett fordítani, ami nagyon lefárasztott, ment a napi szervezés, hajtás, rohangálás, egyszerűen nem volt az embernek magánélete, de egy idő után már gondolatai sem… Mindenképp valami olyasmit akartam találni, ami manuális. Ha egész nap hivatalos leveleket fordítok, akkor már nincs kedvem versfordításokat írni. Már a TV5-öt sem bírtam bekapcsolni, mert nem bírtam francia szót hallani. Ekkor találtam ki magamnak az üvegezést. Elmentem egy műhelybe, ahol egy évig kisegítettem, s közben megtanultam a szakmát. Mivel szakvizsgát nem kellett tennem, mert én szobrász szakon végeztem, és az díszműáru-készítéshez ad szakképesítést, így egy ideig utána ebben a műhelyben maradtam, később elkezdtem külön, megrendelésekre dolgozni.

Mikor érezted azt, hogy komolyan vesz a szakma, a közeg; hogy benne vagy az irodalomban, s több a felkérés, mint amennyit teljesítni tudsz?

Nem volt olyan érzésem, hogy most van itt ez a pont: fokozatosan ment végbe. Ráadásul a Francia Intézetben annyi munka volt, hogy az alól nem láttam ki. Ott senkit nem érdekelt, hogy én mit csinálok egyébként, ott a szállítmányozással kellett foglalkozni, jön-e a kamion Ukrajnából, vagy nem jön a kamion, s egész nap telefonálgattam. A kiállítás-szervezés kívülről látványos és szórakoztató dolognak tűnik, közelről nézve viszont kiderül, hogy másból sem áll, csak papírmunkából, stresszből és fordítgatásból. Teljesen különvált a kettő, hogy én otthon csinálok mindenfélét, meg van egy munkahelyem, ahol tenni kell, ami éppen adódik. Teljesen lefoglalt. Csak ezt követően volt az, hogy el tudtam menni például felolvasásokra.

Ez már a kilencvenes évek második fele?

Igen, akkor volt olyan élethelyeztem, hogy egyáltalán oda tudtam menni, ahová hívtak. Előtte én csak azokat ismertem, akiket korábbról, Mezey Katit, Kemény Istvánt – másokat nemigen.

1988-ban jelent meg az Őszi kabátlobogás, 1994-ben A beszélgetés fonala, 1997-ben Az árnyékember és 2001-ben pedig a Porhó című köteted. Hogyan állítottad össze ezeket a köteteket? Egyszerűen úgy érezted, hogy ekkor érett meg egy-egy anyag arra, hogy megjelenjen, vagy volt valamiféle kérés, presszió?

Az elsőnél Mezey Kati bíztatott, másodiknál Lator mondta, hogy volna lehetőség a Belvárosi Könyvkiadónál, aztán utána kicsit el is sikkadt ez a szál, mert nagyon keveset tudtam írni. A harmadiknál Gács Anna szólt, hogy a JAK-füzetekben jó lenne megjelennem, s addigra nekem össze is gyűlt egy anyagom. De ha Anna akkor nem mondja ezt, nem állítottam volna össze, ezt a kötetet neki köszönhetem, mert olyan időszak volt, amikor nem nagyon láttam ki a többi munkám mögül.

A Magvetőhöz is invitáltak?

Azt hiszem, Schein Gábor mondta, hogy neki nagyon jó tapasztalata volt a Magvetőnél, így kerültem oda.

S honnan jött az ötlet, hogy fordított időrendben állítod össze a kötetet?

Az nekem sokkal logikusabbnak tűnt. Mikor végignéztem, úgy éreztem, az tükrözi a mostani állapotot, amit az ember frissen csinál, s sokkal jobban eltávolodik attól, ami régebben volt. Ebből adódott az ötlet, hogy vegyük a mostani állapotot, s azt próbáltam meg felfejteni, ez az állapot miből lett. Evidensebbnek tűnt, hogy leteszek valamit, ami a mostani, s akkor visszabontom, hogy az hogy lett.

Nemrég megjelent A londoni mackók címmel egy gyermekvers-füzet sorozatod is.

Azt Marcinak csináltam. Eszembe se jutott, hogy valaha én gyermekvers-kötetet akarok írni. Itthon viszont írogattam neki, s este felolvastam. Szerette őket, leginkább azokat, amikben ő szerepelt. Amikor egy ismerősöm gyermekkönyvkiadót alapított, ők jelezték, hogy nagyon szívesen kiadnák ezeket. De egyébként írunk folytatásos mesét is Marcival, visszatérő szereplőkkel, évek óta megy.

Érdekes módon a fiad ugyanakkor a költészetedben nem nagyon van jelen.

Ez így igaz. De például nagyon szeretek neki Arany-balladákat olvasni, kicsi kora óta tetszenek neki, szöveg szerint nem nagyon érti, de fogja a hangulatát. Az ötödikes tankönyvbe beletettem a Zách Klárát, mert Marcinak a Zách Klára, a Bor vitéz meg a Walesi bárdok a kedvencei, idézni is tudja, “harangoznak délre, udvari ebédre, akkor mene Felícián a király elébe”. Szöveg szerint persze Marci nem, de a zengése beleivódik, és elragadja. A János vitézt is nagyon szerette egyébként.

A dallam, ez a fajta zengés a saját költészetedben mennyire fontos?

Régen nagyon fontos volt, főleg, amikor sok francia költőt olvastam a Nyugatosok fordításban, akkor nagyon belém ivódott.

Ez mostanra jelentősen visszaszorult…

Nagyon szerettem például Somlyó Zoltánt, s aztán egyszer csak, pár évvel ezelőtt, azt éreztem, hogy ez engem zavar. Elkezdett zavarni, mármint saját magamnál, úgy éreztem, sokszor az történik, hogy nagyon erős a vershallásom, van bennem egy dallam, s egész egyszerűen öntörvényűen kezd el működni a szöveg, ráírja magát. Elkezdett idegesíteni, hogy ez elvisz, hogy nem tudok szabadon mozogni a saját hallásomtól. Mintha fals szövegek íródnának, s nem engedi azt mondani a szöveg, amit én szeretnék, hanem mondja magát, olyan szépen megy előre, ettől meg akartam szabadulni. Mikor Lionel Ray-t fordítottam, ezeket a hosszú-hosszú mondatokat, akkor azt éreztem a fordításban, mennyivel nagyobb szabadság ez, hogy nagy levegője van a mondatoknak, s csak a statikára kell figyelni. Mindig azt éreztem, éppen a fordításszövegekben, hogy a szavaknak tónusa van, s hogy a tónusnál kell, mint egy képnél, kiválasztani azt, hogy ne legyen túl sok sötét szó benne, vagy mély magánhangzó. Az egész olyan, mint egy kép, s csak erre kell figyelni, így szabadabban lehet bánni az anyaggal. Az a baj, hogy ezt nem lehet igazából tudatosan csinálni, inkább csak arra lehet törekedni, hogy a dallam ne vigyen el. Azt tapasztaltam, hogy fedőszövegek íródnak: hogy nem azt írom meg, amit szeretnék, hanem amit a vers gondol, mert rákerül egy dallam által szabott pályára, és egy idő után nem tudom kisiklatni.

S ez baj?

Baj, mert elfedi a lényeget – mintha ki kéne kapargatni alóla az eredeti szöveget. Van egy tetszetős dolog, ami olyan, mint egy palimpszeszt, s alatta van az, ami igazából működne.

Csináltál olyat, hogy direkt azért rontod el a verszenét, hogy előhozd, amit igazából működtetni akarsz?

Nem, mert ha azt mondod, hogy elrontás, akkor már sokkal tudatosabb dolgokról beszélsz. Én azt gondolom, hogy ezek nem működnek ennyire tudatosan, legalábbis én nem tudom ennyire tudatosan irányítani, inkább azt szeretem, hogy ha megvan a forma, de azért el lehet hangolni kicsit, mintha kikapargatnád alóla az eredeti szöveget. Megvan egy formai keret, ami azt mutatja, hogy ez szólhatna így is, de valahogy nem engedem, hogy így szóljon, hanem benne hagyom ezeket a csomókat. Mintha nem faragnál ki teljesen valamit.

Ez nem egy megmutatható, meghatározható pont lesz a versben, hanem egy folyamat?

Igen, úgy gondolom.

A Porhót mikor követi újabb kötet?

Már kész van, össze is állítottam, most éreztem úgy, hogy körülbelül megvan, rendben van. Íródtak azóta versek, de ezeket már nem akarom belerakni, ez így kompakt. Negyven vers. Nem akarok se hozzátenni, se elvenni belőle, ez most egy időszak, s ebben a pillanatban, lehet, hogy egy hét múlva már nem, de most, mikor leadtam a Magvetőnek, azt gondoltam, hogy ez készen van. Kevés olyan dolog van, sőt, tulajdonképpen nincs is olyan dolog benne, amiről azt érzem, hogy kompromisszum lenne. Nem azt mondom, hogy ez így jó, hanem azt mondom, hogy ez a lehető leginkább fedi azt, amit most csinálni szeretnék, szinkronban van azzal, amit most gondolok a versről. Nincsenek benne “fedőszövegek”, hogy az előbbire utaljak..

A kritikák állítják, hogy van, de te magad látsz-e egyfajta” fejlődési vonalat” a köteteidben?

Látok, de nem tudom, hogy ez fejlődés-e, én nem szeretem ezt a szót. Azt látom, hogy mi volt az, ami kezdettől megvolt bennem, s mi minden alól kellett ezt kibontani. Tehát hogy mi az, amit le kellett faragni ahhoz, hogy körülbelül a saját szövegemet tudjam mondani.

Visszabontásnak érzed?

Igen, vagy szabadulási kísérletnek. Hogy mi az, ami sok volt. És persze én is változom közben, de ugyanazokról a dolgokról beszélek. Ahogy-szerintem-mindenki.

Az ornamentikából meg a verszenéből akartál visszavenni?

Ha azt mondod, visszavenni, az megint valami koncepciót feltételez, bennem inkább a mindenkori versízlésem működik, ami idővel talán kicsit változott. Inkább valami tapogatózást érzek, kocentráltságot, hogy ne legyenek hangok, ,amik elviszik másfelé a verset… Nagyon sok kísértés van, amikor elindul egy szöveg, hogy mi minden lehet vele, s nagyon széttartó irányokba tud elmenni. Szerintem az a legnehezebb, hogy te kormányozd, el is engedd, hogy a saját életét is tudja élni, de azért valahogy kordában tartsd, s folyamatosan fedésben legyen a belső működéseddel. S nagyon könnyű elmenni olyan irányba, hogy megírni, generálni egy jó verset, ami nem a saját versed lesz. Ennek nagyon nagy kísértése van, ha bizonyos technikai szinten tudod művelni, akkor bármiből meg lehet íri egy jó verset, de annak a kísértésnek ellenállni, hogy ne akkor írjam meg és ne azt, hanem azt a valódi verset, ami a tiéd.

Mutatod meg valakinek amit írsz, mielőtt elküldöd?

Van egy kör, akikkel tíz éve összejárunk havonta egyszer. Tíz évvel ezelőtt gondoltam ki, mikor még a Rippl-Rónai utcában laktam, hogy pár embert, akiknek szeretem a verseit, s akiket nem ismerek közelről, azokat összehívom, hogy olvassunk fel egymásnak. Schein Gábort hívtam, Mesterházi Mónikát, Géher István Lászlót, Imreh Andrást, s velük most már tíz éve összejárunk, s minden hónapban egyszer fölolvassuk, amit írtunk. Simon Balázs járt még ide. Páran előtte is ismerték egymást, jártak együtt kirándulni, de én Andrást kivéve akkor kerültem kapcsolatba ezekkel az emberekkel. Ez nagyon jó, mert egyébként nincsen ilyen.

Ezen a körön kívül van olyan szerző, akinek a munkáit rendszeresen elolvasod?

Persze, ami megjelenik, azt igyekszem elolvasni, de egyre kevésbé megy, nem bírom tempóval. A költészetet inkább követem. Azt gondolom, hogy nagyon jó helyzet van most, nagyon jó dolgok vannak párhuzamosan, amikre oda kell figyelni. Parti Nagy, KAF, Rakovszky, Oravecz, de prózában is nagyon sok klassz dolog jelenik meg…

Érdekes, hogy őket mondod, mert bizonyos szempontból alkatilag tőled nagyon távol állónak tűnnek…

Lehet, hogy első blikkre, formailag igen, de a gondolkodás struktúrájában, mikéntjében nem annyira. Ami számomra nagyon különös, hogy elindult mindenféle pálya, s a nyolcvanas években voltak olyan pályakezdések, amelyekről azt gondoltam, hogy nagyon széttartóak. Mostanra viszont, akik akkor nagyon radikálisnak számítottak, mintha megszelídültek volna, akiknél viszont korábban, indulásukkor az ornamentika dominált, azok mintha bekeményedtek volna, s közelítenek egymáshoz a széttartó pályák. Mintha lenne egyfajta közös hang, ami felé tartanak… Kukorellynél éreztem, hogy nagyon sokat változott, de Háy János is. Vele együtt indultunk, s indulásnál azt gondoltam volna, soha semmi közünk nem lehet egymáshoz, s nagyon sokat változott. Azt gondolom, hogy az én versformálásomból egy csomó minden lekopott, az övé viszont sokat engedett a kezdeti szikárságából. Sokkal több vállalt érzelem van benne.

A költészetedben talán az a legizgalmasabb, ahogy a szenvedélyt domesztikálod; ahogyan “lekezeli” a forma mintegy a szenvedélyeket.

Formát próbálok adni nekik. Én azt szoktam érezni, hogy mintha akkor kapna értelmet minden történés, ha meg van írva. Ha nem írok, akkor azok zárójeles időszakok. Hiába csinálok üvegablakokat, meg minden mást: ha nem írok, akkor az az idő nincs is, kihullik az életemből. A másik az az iszonyatos szorongás, hogy soha az életben nem fog többet eszembe jutni semmi, hogy mi van, hogyha elmúlik ez az egész? Amikor csönd van, akkor tényleg olyan süket csönd van, hogy azt gondolom, soha az életben nem fog többet semmi megszólalni. Ez elemi pánik bennem, hogy akkor én nem vagyok. Mintha ez, az írás lenne az egyetlen igazolása annak, hogy én vagyok. S mi van, hogyha egyszer csak nem fog jönni, ha fölébredek egy reggel, s elmúlt a képesség, hogy feldolgozzam a dolgokat. Nem a testi fáradságot utálom, mert az kezelhető, hanem amikor a lelkemet vagy az agyamat fölzabálja valami munka, s elállja előlem a világot, s azt érzem, hogy nem bírom befogadni a benyomásokat, mert megy a monológ a fejemben. Ha az ember nyitott, és képes gyűjtögetni, akkor folyamatosan ragad rá, mint a bogáncs, ez a sok beszélgetéstöredék meg látvány, gyűjti be, s előbb-utóbb mégiscsak lesz belőle valami. De hogyha nem lát ki a lelkéből, mondjuk éppen a saját szenvedélyeitől vagy indulataitól, akkor nem ragad rá. Az a legsúlyosabb. Akkor nem halmozódik fel semmi, csak a saját süket szöveged szól belül fölerősítve, és nincs, amiből építkezz.

Van valami technikád a hétköznapokban erre, vagy csak szerencsés pillanatok vannak?

Inkább ilyen pillanatok vannak. Egyszer például, mikor mentem az óvodába Marcival, két pasas beszélgetett a sarkon, s csak annyit kaptam el belőle, hogy “Jöttem hazafelé az M nulláson..” s mire beértem az oviba, már az volt a fejemben, hogy Hazafelé az M nulláson eltűnődtem az elmúláson. Tehát teljesen megvolt utána rögtön. Az az ember érzése, hogy világos állapotban van, s akármit talál, az beleilleszkedik egy puzzle-ba, ahol megtalálja a helyét. Valamelyik nap utaztam a buszon, s egy lány utazott a busz végében. Felfigyeltem rá, hogy milyen szép hosszú fonott haja van; nagy, tömött copfja volt. Drukkoltam, hogy ne szálljon le, mielőtt én leszállok, hogy megnézhessem, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy elölről hogy néz ki. Amikor megfordult, volt az arcán egy tetovált könnycsepp. Annyira szép volt, hogy arra gondoltam, találtam valamit. Nem tudom, mi lesz ezzel, de biztos, hogy valamikor ebből majd lesz valami.

Éreznéd magad bármilyen értelemben is veszélyben, hogyha nem tudnád fegyelmezni a vers által az érzést, a szenvedélyt, az ösztönt?

Igen, én azt gondolom, hogy engem ez tart össze. Nagyon nagy bajom lenne, ha nem tudnám ezt megírni, olyan, mint egy edény, amibe ki lehet önteni, s formát kap, valami lesz belőle. Nem tudom pontosan, hogy micsoda, de akkor kivált belőlem, s kezelhető, tárgyiasult dolog lesz, formát kapott, már nem beül dolgozik. Azt gondolom, hogy nagyon nagy billenés lenne, ha nem tudnám megírni, de egyébként pont ezért is rettegek tőle, hogy mi van, hogyha elmúlik. Közben a többieknél látom, hogy ez nem múlik el. Mint egy Nemes Nagy Ágnes versben, “te ismeretlen és ruhátlan, te kelsz ki minden hamuból”. Ez olyan elképesztő, hogy mi van akkor, amikor nem írsz. S tudom, hogy van egy file, ahova elrakódnak a dolgok, s mikor jól van az ember, akkor meg lehet nyitni, s ott van sorban az összes összehordott dolog, csak az nem múlik teljesen, hogy mi van, ha az ember nem tudja megcsinálni.

És nem az van, hogyha nyugodt, boldog periódusaid, életszakaszaid vannak, akkor csinálsz magadnak drámát, önkéntelenül is, hogy legyen inspiratív töltet a versek mögé? Nem félsz attól, ha a szenvedély elmúlna, elmúlnának a versek is?

Nekem nem szükséges ehhez folyamatos érzelmi dráma, én gyűjtögetek. Nagyon sok kép van, amit begyűjtöttem, meg nagyon szeretek felhasználni idegen történeteket is, beleépül. Bármi alapanyag, nem az alapanyag minősége határozza meg, milyen lesz a vers. Amikor abban az állapotban vagy, hogy tudsz írni, akkor minden talált dolog alapanyag, tehát csak a szűrőtől függ, s nem attól, hogy mi jön be. Ez belül dől el.

Túl vagy egy viharos váláson; az elmúlt években, személyes drámák, konfliktusos helyzetek sorát élted meg. Hogyan befolyásolta mindez a költői tevékenységedet?

Azt gondolom, hogy az íráshoz nyugalom kell. Nekem viszonylagos kiegyensúlyozottságra van szükségem ahhoz, hogy egyáltalán gondolkodni tudjak, tehát egyáltalán nem jön kapóra, hogy mindenféle történik. Nem lesz több az érzelmi alapanyag a versben attól, hogy mozgalmasabb érzelmileg az életem, mert bármi lehet alapanyag – inkább nyugalom kell hozzá, s hogy tisztán végig tudjam gondolni, főleg, ami a munka részét illeti. Mert van egyfajta komoly munka is ebben, amikor nekem a képességeim birtokában kell lennem ahhoz, hogy azt meg tudjam csinálni.

Nem is látsz egyfajta hierarchiát az élmények között? Egy falfelirat, egy tetovált könnycsepp, egy beszélgetésfoszlány vagy egy válás ugyanolyan súlyú inspirációt jelent?

Igen, azt gondolom, hogy ezek mind apró mozaikok, és ugyanolyan intenzitással tud belekerülni a versbe egy talált történet, ami engem megérint és nem az én történetem, mint egy személyes érdekű dráma. Nem hiszem, hogy abból nagyobb, jobb vers lenne. Inkább retrospektív alkat vagyok.

Abból is látszik ez, hogy már jó idővel a válásod után kezdtél el róla írni…

Akkor nem lehet, akkor nem vagy a legjobb formában – tudod, van az a híres mondás, hogy álló fasszal nem lehet szerelmes verset írni. Akkor tudod megírni, amikor már megvan, megtörtént, és már alapanyagként tudod kezelni. Szerintem az ember folyamatosan egy kicsit kívülről is nézi magát, úgy, hogy alapanyagként nézi az élményeit. Tehát például érzem, ez most nekem nagyon szar, de közben látom, meg érzem is, hogy szálazok, mit lehet majd ebből használni. Mintha azt mondanám, nem baj, ez majd később lesz valami. Mint Bartis Attilának az egyik szövegében, mikor egy borzalmas jelenetnek a tanúja a vonaton, az ellenőrök szemétkednek az utasokkal, undorítóan viselkedik a kalauz, s ő nagyon szégyelli magát, hogy nem lép közbe, de magában azt mondja, nem baj, majd megírom. Tehát mintha minden élménynek csak akkor lenne értelme, ha lesz belőle valami, mert különben minek történt bármi…

Mindeközben érint, érdekel, foglalkoztat bármilyen szinten, hogy ez másoknak mit fog adni, jelenteni?

Közben nem, nem is lehet írás közben evvel foglalkozni, ez ki van zárva.

S az fontos, hogy másoknak átjön-e, micsoda dráma van valamelyik vers mögött, vagy az sem érdekel?

Az érdekel, de abból a szempontból érdekel, hogy meg tudtam-e csinálni az alapanyagot, tehát hogy sikerült-e megformálni. Ugyanúgy, mint mikor a szobrász szakra jártam. Hogy stimmelnek-e körülbelül az arányok. Megnézem több oldalról. Föl van rakva egy fej, s körülbelül stimmel-e. Állandóan úgy képzelem, s ez bizonyára a szobrász szak miatt van, hogy a vers az egy statikailag kiegyensúlyozott építmény, amiben föl vannak rakva a különböző tömegű szavak, s úgy kell megcsinálni, hogy ne billenjen el. Hogy pont annyi legyen benne, ne legyen túl hosszú, mert akkor nehéz, ne legyen túl rövid, mert akkor billenékeny, s úgy legyen kiegyensúlyozva mint egy kép. Az adott keret úgy legyen kitöltve…. Beszélgettem valakivel, s ő mondta, hogy úgy szokta megnézni a képeit, s ezt én is csináltam, amikor portrékat rajzoltam, hogyha megnézed tükörből, akkor azonnal kiderül, hogy hol van elrajzolva, hol vannak az elcsúszások. Szerintem a versnél ugyanígy működik. Ha elrakod, mondjuk egy hónapra, vagy egy fél évre, s megnézed utána, az olyan, mintha tükörből néznéd, mert már nem azt látod, s rögtön kiderül, hogy hol billeg.

Változik, hogy milyen távlatból írsz meg érzést, élményt, vagy egy eseményt? Néha másnap, néha meg egy év múlva?

Nem, mindig nagy távlatból.

Mikor írsz, mindig megírod a végleges változatot, vagy pedig vissza-visszatérsz hozzá?

Ez úgy szokott történni, hogy mindig van egy csíra, egy mondat, amiből kiindul. Ezzel szoktam szórakozni egyébként mások verseiben is, hogy megpróbálom megkeresni, hogy hol van a súlypontja, mi volt az, ami tartja, s amire rápakolta. Azt is érzem, hogy hol van tényleg csak rápakolva, ahol úgy ki van töltve, hogy volt egy kis felület, ahova még kell valamit beletenni. Van egy mag, s arra rárakódik az anyag, nagyon sokáig hordom mindig fejben, s végülis amikor leírom, akkor már körülbelül megvan, s akkor szokott még egy utolsó gellert kapni, mindig történik még valami, ami abszolút a szándéktól független. Még mindig, az utolsó pillanatban is elkezd önálló életet élni, s valami történik vele, ami már nem szándék, hanem beleíródik. Történik vele valami, a szöveg még húz bele magába valamit, ami független tőle, ami már nem szándékos. Az nagyon jó egyébként, mikor már azt érzem, hogy el lehet engedni, hogy most már írja magát, s már csak azt kell kontrollálni, hogy ne íródjon túl, ne kezdjen el önálló életet élni. De az szintén nagyon érdekes, hogy amikor nem írtam, hosszú időszakokban, akkor megpróbáltam ezeket a hozott anyagokat mégiscsak megcsinálni, s azt megtapasztaltam, hogy nem lehet. Nem lehet elhatározni, hogy akkor most ezt megírom, már olyan régen hurcolom.

Most nyugodtan élsz?

Nyugodtan, csak baromi sokat dolgozom. De ez a saját döntésem, inkább arról van szó, hogy egy csomó minden tetszik, azt érzem, hogy meg akarom csinálni, mert valamiért személyes közöm van hozzá, s közben az életembe nem férne bele, nem kéne elvállalnom, de félek, hogy elszalasztom. Az ablakokat pedig nagyon szeretem, megnyugtató, hogy kézzelfogható dolgokat csinál az ember.

A megrendelők tudják, hogy az ablakokon túl mivel foglalkozol?

Nem tudják. Egyszer egy megrendelőm, ahol majd’ harminc ablakot kellett elkészítenem, mondta, hogy láttam magát a tévében, és kicsit megrovóan hozzátette, hogy nagyon sok ideje van magának, mikkel foglalkozik maga? De ez jó is, kicsit helyre is teszi, nem engedi elszállni az embert. Megjött az üveges, mondják, én pedig lemérem, megtervezem az ablakot.

Az ország állapota, a politika érint bármilyen szinten? Nem tudom elképzelni rólad valahogy…

Napilapot olvasok, tévém nincsen hét éve, ezekből a dolgokból teljesen kiestem, a világomat ezek kevéssé befolyásolják. A belső történések fontosabbak. Kifejezetten nem értem, amikor olyanokról beszélnek, akik szerepelnek a televízióban, annyira régen elvesztettem a fonalat, hogy fogalmam sincs, kikről beszélnek. Azt gondoltam, hogy ez már nem fér bele az életembe, ezt így teljesen ki is zártam.

Sikeresnek érzed magad? Mik szerinted a mai magyar irodalomban a siker kritériumai? Te magad a helyeden érzed magad? Úgy gondolsz magadra, mint sikeres fiatal magyar költőre?

Soha nem voltak olyan gondolataim, hogy fölébredtem volna reggel, s azt gondoltam volna, hogy én egy sikeres fiatal költő vagyok. Jókedvűen már ébredtem, és sikeresnek is éreztem magam, mondjuk olyankor, amikor valamit befejeztem, megírtam, és azt gondoltam róla, hogy ez most kész van. Ha ebből átjön valami, az szintén siker.

Ha valaki megkérdezi, mi a foglalkozásod, akkor mit mondasz?

Hogy üvegablakokat csinálok. Nekem ez a szakmám. Nagyon mulatságos, hogy évekig nem nagyon tudták a szomszédok, mivel foglalkozom. Mikor láttak a tévében, akkor kezdtem gyanús figura lenni, valami zavaros nő, aki ott van azzal a gyerekkel, néha elviszi az óvodába, ráadásul még író vagy micsoda. Mikor látták, hogy időnként megáll egy üvegszállító teherautó, s hatalmas ablakokat cipelek, akkor megnőtt a társadalmi presztízsem: ez a nő csinál valamit, dolgozik, van neki szakmája tehát. Akkortól már megálltak velem elbeszélgetni, megkérdezni, hogy van a Marci; akkor már nem voltam ilyen zűrös, gyanús figura. Jó, hát ír verseket is, de különben azért olyan megbízható, rendes ember, aki dolgozik.

(Az interjú eredetileg a litera irodalmi portálon jelent meg 2004. februárjában.)

Welcome , today is Sunday, 2019-05-19