Tóth Krisztina költő, író, műfordító

Fotó: Bulla Bea     

Tóth Krisztina: EZ MILYEN MOZI?

Categories: Egyéb
Tags: No Tags
Comments: No Comments
Published on: 2019-01-17

Tóth Krisztina: EZ MILYEN MOZI?

(A novella a Pillanatragasztó című kötetben jelent meg.
A szöveghez Sciueref Kinga, a MOME hallgatója készített izgalmas rajzokat.)

Ez milyen mozi?

Összeragadt szemmel, püffedt arccal ébredt. A haja merev volt és fénytelen. Túlszőkítették – gondolta, és a mosdó fölé dőlve vizsgálgatta. Gépiesen csinált magának egy nescafét, aztán észbe kapott, és a megpróbálta kihányni. A kávéban hatvan kalória van. Sötét savat sikerült csak felöklendeznie.
Azt tervezte, hogy vesz valami hajpakolást, beül a kádba, és mindjárt jobban fogja érezni magát. A bevásárlóközpont egy utcányira esett, úgy érezte, odáig még ilyen állapotban is el tud sétálni. Éjjel bevett két hashajtót, de már semmi hatásuk nem volt. Lehet, hogy az altató miatt, de anélkül meg nem tudott volna elaludni. Aztán eszébe jutott, hogy az előbb kihányta a kávét, a vásárlás viszont nyilván ki fogja meríteni, úgyhogy felhajtott egy cukormentes energiaitalt és bevette az antidepresszáns tablettát. Britney Spears is hashajtókkal és enegiaitalokkal fogyott a turnék előtt. Igaz, azóta újra püffedtre hízott.
Visszament a napszemüvegért, hogy nehogy felismerjék, de a délelőtti, erős napfény így is bántotta a szemét, könnyezni kezdett. Fájtak az ízületei, alig tudott lépni a magas sarkú, arany pántos papucsban.
Az utóbbi hónapban sikerült negyvenhárom kiló alá mennie, de a hasát még mindig hájasnak látta. Ha ülve összecsippentette rajta a bőrt, gusztustalan zsírréteget érzett alatta.
A pláza parkolójában két férfi beszélgetett, utána fordultak. Egy pillanatra megijedt, hogy felismerték, de aztán látta, hogy mégse. A két férfi azt mondta, ez a nő pont úgy néz ki, mint az a csaj, aki azt az éjszakai erotikus műsort vezeti, csak sokkal öregebb, meg girhesebb.
A nő vett egy kosarat, megpróbálta végiggondolni, hogy merre is vannak itt a testápolási cikkek. Hirtelen elfelejtette a hely alaprajzát, lüktetett a feje. Pár bizonytalan lépést tett a zöldségeknél, amikor heves hascsikarás tört rá. Megtorpant, és merev tartásban próbált úrrá lenni az egész alhasát összerántó görcsön, Ám a görcs nem engedett. Verejték öntötte el, és érezte, hogy azonnal vécére kell mennie. Ott, helyben ledobta a kosarat, és igyekezett kifelé a tűsarkúban, a mosdók irányába. A folyosón egy posta is volt, ki kellett kerülnie a sorban állókat, ezzel másodperceket veszített.
Klaffogva rohant az oldalfolyosón, aztán berontott a női vécébe. Néhányan várakoztak, ezeket félrelökte, beesett az utolsó előtti fülkébe, épp csak belökte maga mögött az ajtót. Pont lerogyott, amikor az ajtó felnyílt, a napszemüvege pedig lencsével lefelé a földre zuhant. Felnézett, a széklet közben sárgán végigfolyt a lábán, egészen bokáig. A bugyi a térdénél volt, és csupa mocsok lett, ahogy felemelkedett. A feltáruló ajtó előtt egy csodálkozó tinilány állt, és látszott a szemén, hogy azonnal felismerte őt. A szexgurut, az éjszakai képernyők boszorkányát, az isteni Annát.
Lábbal behajtotta az ajtót, erőtlenül elfordított a reteszt, miközben újabb adag folyékony széklet távozott belőle a kőre, rá a vécédeszkára. Úgy elgyengült, hogy attól félt, rögtön elájul: a térdére dőlve várta, hogy enyhüljön a szédülés.
Odakint valakik beszélgettek az ajtó előtt, belőle pedig titokzatos, sípoló gázok törtek fel, aztán váratlanul hánynia is kellett, csípős gyomorváladék tolult a szájába.
Legalább negyed óráig időzött a fülkében. A mocskos bikinit a szemetesbe dobta, az ürüléket a földre dobált vécépapírral, próbálta felitatni, de csak szétkente. Ha nem rettegett volna, hogy felismerik, kiszól, hogy hívjanak ide egy orvost és egy takarítónőt. Az egyik szomszédos fülkében egy anyuka végtelen sokáig pisiltette nyafogó kislányát, aki utána az istennek nem akart kezet mosni és valami hülye pónit követelt. Csak akkor merte végre kinyitni az ajtót, amikor úgy hallotta, nincs már kint senki.
Az előbbi tinilány még mindig a fülkével szemben állt, és ráemelte a mobiltelefonját. Kicsit közelebb lépett, kamerázta a fülke kövét is, aztán megint az ő arcát, a fakó haját. Beletelt néhány másodpercbe, amíg felfogta, hogy a lány őt veszi. Meglepődött a saját rekedt hangján, azon, hogy milyen agresszíven szól, hagyja abba, és milyen szenvtelenül filmezi őt tovább az ismeretlen kiscsaj. Kilépett, a lány követte, ráment az arcára. Erre ő mellbe lökte, aztán a mosdókhoz lépett. Akkor látta meg a tükörben, hogy az arca is tiszta maszat. A lány most a tükröt filmezte, a tükörből látta őt is és magát is: hogyan veszíti el az önuralmát, fordul meg, és tesz egy valószínűtlenül energikus, szinte begyakorlott mozdulatot.
Még mindig a lány fejét verte a vércsíkos a mosdóba, amikor a két idősebb nő benyitott. Elsőre elnémultak, aztán sikoltozni kezdtek, ő pedig csak markolta tovább a tini haját, és arra gondolt, milyen puha tapintása van, hogy régen ilyen volt az övé is, mielőtt szőkíteni kezdte. Aztán egészen távoli, ismeretlen mélységekből feltört benne a saját lányának képe is, eszébe jutott az ő selymes, gesztenyebarna haja, de azt már képtelen lett volna megmondani, hogy most mennyi idős lehet. Talán már nem is gyerek. Talán annyi, mint ez itt.
A rendőrségen nem szólt mobilfelvételről. A pláza személyzete nem jelentkezett a telefonnal, amit a papírtörlők közé hajított – nem volt ideje ellenőrizni, működik-e. Nagyon odavágta a pulthoz, de ennek ellenére nem volt biztos benne, hogy összetört. A mobilt különös módon a kislány hozzátartozói se keresték, az azonosításnál nyilván nem ezzel voltak elfoglalva.

– Figyelj, így egyszerűen nem kezdődhet film – mondta a producer és gondterhelten fölemelte a tekintetét. Nézte az írót, és arra gondolt, hogy szerencsétlen, nyilván pénzre van szüksége, próbál valami ütőset kitalálni.
Pár napja érkezett csak vissza külföldről egy forgatásról, nem igazán érdekelte, mit akar ez az ember, de volt üres fél órája, úgyhogy nagyvonalúnak mutatkozott. Elvégre mégiscsak osztálytársak voltak, jól jöhet még a csávó valamire. Ha hallotta volna a bulvárhíreket, akkor tudta volna, hogy az író a színtiszta valóságot írta meg, ahogyan egyébként szinte mindig, hol évekkel megelőlegezve, hol utólag rögzítve a történteket. – Figyelj – folytatta atyai hangon –, képzeld el képileg, hogy bejön egy ötven körüli, anorexiás nő, aki először összeszarja magát, aztán megöl egy kislányt. Ez milyen mozi? Hallod? Szerinted ki akarna egy ilyen filmet tovább nézni? Normális vagy? Mi lenne, ha a nő kicsit fiatalabb lenne, és nem anorexiás, csak egy kicsit labilis? Érted? Nem totál idegbeteg, csak olyan szexiesen billenékeny, zaklatott muff. És nem kell ez a prosti külső, legyen inkább olyan szikár, szemüveges, olyan seronsztónos. És mondjuk, nem ölné meg azt kislányt, csak összeszólalkozna vele. Na? A széklet meg minek, viccesnek nem vicces, ezen ma már senki sem röhög. Mit nézel, nincs igazam? Aztán ki is békülhetnek és lehet egy kis leszbi feelingje az egésznek.
Lehet – mondta az író, és gondolatban egyik kezével a producer fejét verte egy mosdóba, a másikkal filmre vette a haláltusáját. Ennél a víziónál leragadt, csak rövid hümmögésekkel válaszolt, amikor a producer elismételte, hogy lehetetlen, öregem, képzeld el képben, ahogy bejön egy ötvenes nő és összecsinálja magát. Ez milyen mozi?

Az író mindezt kiválóan el tudta képzelni, kockáról kockára, a lehető legpontosabban, a felvétel ugyanis nála volt. Sokat fizetett érte, kicsit többet, mint amit az elkövetkezendő pár hónapra félretett vésztartaléknak. Ez már az igazi vésztartalék volt, mert a gyerekek különórái gyakorlatilag mindent fölemésztettek. Ha idáig sikerült őket valahogy megóvni a történtektől, most, az utolsó kanyarban nem engedhette meg, hogy szembesüljenek a felvétellel. A két idegen srác azt mondta, ha nem fizet, másnap a Youtube-on lesz a nyolcvan másodperc, és igazán nem hiszik, hogy ez jót tesz majd a két kamasz anyaképének. A két kamasz anyaképéről az írónak volt némi fogalma, bár abban is biztos volt, hogy nem kellene ezt a képet további részletekkel árnyalni. Mindent, mi az anyjukkal kapcsolatos kínos dokumentum volt, egy nagy Ikea dobozban tárolt a garázsban. Ide tette a rendőrségi jegyzőkönyveket, a nő hajdani, kézzel írt zavaros búcsúleveleit, a régi papírképeket, és szinte mindent, ami Annára vonatkozott. A dobozra azt írta, hogy Jegyzetek, hadd higgyék a gyerekek, hogy a régi, főiskolai papírok vannak benne.
A gyerekek pontosan ismerték a doboz tartalmát, és ha az író kicsit figyelmesebben megnézte volna a fényképeket, észrevehette volna, hogy körzővel kiszurkálták az anyjuk szemét. A piros mobilt is megtalálták, még aznap délután, de nem tudták bekapcsolni a PIN-kód nélkül. Csak annyit fűztek a felfedezéshez, hogy a rohadt kurvának ennél azért jobb telefonjai szoktak lenni, aztán hagyták a fenébe. De a felvétel így sem kerülte el őket, mert bár a két idegen fiú megesküdött, hogy nincs másolat, a nyolcvan másodperc másnap mégiscsak felkerült a Youtube-ra, és négy órán át, amíg a rendőrség hírzárlatra hivatkozva le nem szedette, látható is volt.

A sebész is látta, és azt gondolta, még szerencse, hogy kért előleget attól a szerencsétlen nőtől. Kár volt elvállalni, látszott, hogy gázos a csaj. Aztán elfelejtkezett róla, mert egész nap jöttek hozzá kontrollra. Háromra egy ismerős nevű, de ismeretlen arcú férfi érkezett, be volt jelentve. Lepusztult, értelmiségi feje volt, mintha történelemtanár lenne, vagy valami ilyesmi. Gagyi karórát viselt, bűzlött róla, hogy nincs pénze. A plasztikai sebész azt gondolta magában, hogy nyilván becsajozott a csávó, ilyenkor akarnak mind megfiatalodni. Fölszednek egy lányuknál fiatalabb kis puncit, aztán jönnek hajbeültetésre, bár ennek itt inkább a fogaival kéne valamit csinálnia. A pasas azzal kezdte, hogy a feleségéről van szó. A sebész kapcsolt. Hát ezért volt olyan ismerős a neve! A férfi elmondta, tud arról, hogy a felesége nagyobb előleget fizetett bizonyos beavatkozásokra, és erről szeretne beszélni az orvossal. A sebész nehezen rakta össze magában, hogy annak a szőke kurvának köze lehetett ehhez a lepukkant kis majomhoz. Azt válaszolta, hogy a feleség valóban járt nála, de mint azt nyilván elmondta, a kért beavatkozásokat a hölgy pillanatnyi állapota miatt nem lehetett elvégezni, ezért javasolta, várjanak néhány hetet. A hölgy tehát egy bő hónap múlva vissza fog térni.
A rendező azt felelte, hogy erre nem igazán lesz lehetősége, ahogy a dolgok állnak. A gyerekeknek viszont feltétlenül szükségük volna erre az összegre. Félmillióra, ha jól tudja. A sebész hűvösen visszakozott és az orvosi etikára hivatkozott, meg arra, hogy ő már eddig is túl sok információt szolgáltatott a pácienséről, többet igazán nem segíthet.
Megnyugtató, atyai hangon beszélt a férfihoz, mint valami bölcs, türelmes tanító. Magának a rendelőnek és a fogadószobának is volt valami zen hangulata: sötét falak, bambuszok, csobogó. Az asztalon három különböző nagyságú, opál színű. kerek kavics derengett. Az író, miközben beszélt, szórakozottan megsimította a hozzá legközelebb lévő óriáskavicsot. A kő kocsonyásan megremegett, a férfi ijedten visszakapta a kezét, a sebész pedig kis, ironikus félmosollyal nyugtázta magában, hogy a pasas ezek szerint még életében nem látott mell-implantátumot. De azért jó érzékkel a legnagyobbat szúrta ki magának, hehe. Mosolygott, mint egy cápa. Gondolkozott, ajánljon-e valamit a férjnek is, esetleg egy herefelvarrást, aztán mikor az megint az előleget forszírozta, heves ingerültség fogta el.
Az órájára pillantott, átfutott rajta, hogy tíz perce rabolja itt ez a kis köcsög az idejét. Mindjárt ki is oktatja majd, nem kérdezi meg, hány órát áll ő naponta a műtőben, hány beszélgetést kell lefolytatnia az asszonykához hasonló agyhalott kurvákkal, hány implantátumot gyömöszöl be naponta a vériszamos, felvágott bőr alá, hányszor érkezik haza éjfél után, és lepődik meg a saját felesége mellének tapintásán, mintha valami természetellenesen puhát és löttyedtet érezne az ujjai között.
Valami megmagyarázhatatlan, szadista nyugalom szállta meg. Az ilyenek faszfejek, mint ez itt, mindig azt hiszik, hogy csak az a munka, amit ők csinálnak. És noha kilóg a fél seggük a gatyából, az erkölcsi fölényt azért mind éreztetik. Ez is mindjárt előhozakodik majd valamivel. Természetesség, emberi méltóság, ezek a kulcsszavaik. Továbbra is mosolyogva megkérdezte, tisztában van-e a férfi azzal, pontosan milyen beavatkozásokra jelentkezett a felesége. Az író azt mondta, hogy nem, csak az összeget tudja az anyósától. De tulajdonképpen sejti, mondta zavartan, és a három kavicsra bámult. A sebész hozzátette, hogy a hölgy valóban nagyobb implantátumokra akarta cserélni a meglévőket, az erős fogyás miatt, de ezen kívül egy ánuszfehérítésre is bejelentkezett, ez lett volna esedékes legközelebb.
A pasason látszott, hogy ezt az utóbbit egyáltalán nem érti. Tanácstalanul nézett vissza a sebészre, és most, ebben a pillanatban hajlandó lett volna átengedni neki a bölcs tanító bácsi szerepét, csak adjon valami támpontot és magyarázatot. A sebész ismét fölényben érezte magát, ezért megadta a kegyelemdöfést. Bársonyos hangon emlékeztette a férfit, hogy mint tudja, a feleségének eredetileg fekete haja volt, ami, ugye, fokozott pigmentációval jár bizonyos testtájakon. És ez a pigmentáció bizony zavaró lehet. Főleg fotón és filmen, ha ugye…
Az író elszédült. Próbálta maga elé idézni a felesége ánuszát, de helyette folyton csak a nagy sötét szemét látta. Egy szeme volt csak ennek a belső arcnak, mint valami küklopsznak. Érdekes, már a mellére se emlékezett, az utóbbi években óriási dudákat csináltatott magának.
Pénzt nem sikerült visszakapnia, a sebész jobbulást kívánt, és remélte, hogy a kínos ügy, amiről sajnos ő is értesült, minél hamarabb elrendeződik. Csak valami félreértés lehet.
Az író alig talált ki a rendelőből. Otthon úgy érezte, muszáj arról írnia, ami történt, noha abban is biztos volt, hogy ebből az anyagból már sose lesz használható forgatókönyv. De most éppen fordítva szerette volna befűzni a valóság filmjét. Arra gondolt, ha leírja a gondolatait, akkor elejét veheti annak, hogy mindez meg is történjen. Azt találta ki, hogy ha mindent levisz a garázsba a nagy Ikea dobozba, mindent, ami a feleségétől még a lakásban maradt, aztán meghalasztja őt a történetben, akkor ezzel életben tarthatja még egy kis ideig. Ez egy olyan mozi lesz, ami nem a főhősről szól, mert az – ellentmondva minden alapvető dramaturgiai szabálynak – már az elején meghal. Hogy megír gyorsan egy olyan verziót, amelyben a nő nem is megy le abba a rohadt plázába, hanem ír egy újabb búcsúlevelet, beül a fürdőkádba és végrehajt egy sikeres öngyilkosságot.
Össze-vissza, szerkesztés nélkül jegyzetelt, közben kortyolgatott a pálinkából, amit az asztalra készített maga mellé. Kellett a pálinka, hogy ne fakadjon sírva. Tudta, délután megjönnek majd a gyerekek. A fiú már négyre ígérkezett, addigra össze akarta szedni magát. Közben felhívta producert is, hogy megkérdezze, nem tudná-e mégis kisegíteni egy kisebb összeggel, de volt osztálytárs nem vette fel a telefont. Még kétszer próbálkozott, de az illető kinyomta.
A képernyő telis-tele volt aláhúzásokkal. A helyesírási program az anus szót, mivel így s-sel írta le, nem ismerte fel. Helyette mindenütt az Annus változatot javasolta. Az író felröhögött, mert a feleségét gyerekkora óta soha, senki nem szólította így, csak ő. Meg a persze a gyerekek, akiknek az anyjuk még az óvodában megtiltotta, hogy mamát, vagy anyát mondjanak. Ezért aztán ők is Annusnak szólították azt az akkor még hatvankilós, fekete hajú asszonyt, akit akkor még meg lehetett szólítani valahogy.
A fiú késett. Már otthon kellett volna lennie, de még egy aluljáróban állt, és alkudozott, mert a kis piros telefont csak alkatrésznek akarták megvenni. Azt mondták, az aksija le van használva, szar az egész, úgy, ahogy van. Ugyanebben a pillanatban ugyanezt gondolta az író is, és kitörölte az egész rohadt kéziratot.

A kulter.hu Top 10-es listáján a hangember!

Categories: Egyéb
Tags: No Tags
Comments: No Comments
Published on: 2019-01-15

Tóth Krisztina: Labirintus

Categories: Egyéb
Tags: No Tags
Comments: No Comments
Published on: 2019-01-14

(A novella a Nők Lapja legfrissebb számában jelent meg.)

Tóth Krisztina: Ikarosz hajnal

Categories: Egyéb
Tags: No Tags
Comments: No Comments
Published on: 2019-01-10

“A versei olyanok, mint egy szakítás utáni vonatút. Ezt a mondatot álmodtam Tóth Krisztináról úgy egy éve, amikor az ötvenedik születésnapjára készültem írni a köszöntőt. A Lator-válogatta Ünnep című könyvből fényképeztem ki ezt a szakítás előtti szerelmesverset, ami eredetileg az első, tizenévesen írt kötetéből való. Gimnazistaként az egészet átmásoltam magamnak egy iskolai füzetbe – tizennégy lehettem, amikor először rátaláltam Kriszta verseire egy diáklapban, azóta alap. Különösen az utolsó négy sorának éneklő édességét szeretem a sok fenyegető-szorongató kép után, a kamasz-vakmerőség szédítő boldogsága fog el mindig, amikor mondogatom magamban.”
Szabó T. Anna

Ikarosz hajnal

Categories: Egyéb
Tags: No Tags
Comments: No Comments
Published on: 2019-01-10

“A versei olyanok, mint egy szakítás utáni vonatút. Ezt a mondatot álmodtam Tóth Krisztináról úgy egy éve, amikor az ötvenedik születésnapjára készültem írni a köszöntőt. A Lator-válogatta Ünnep című könyvből fényképeztem ki ezt a szakítás előtti szerelmesverset, ami eredetileg az első, tizenévesen írt kötetéből való. Gimnazistaként az egészet átmásoltam magamnak egy iskolai füzetbe – tizennégy lehettem, amikor először rátaláltam Kriszta verseire egy diáklapban, azóta alap. Különösen az utolsó négy sorának éneklő édességét szeretem a sok fenyegető-szorongató kép után, a kamasz-vakmerőség szédítő boldogsága fog el mindig, amikor mondogatom magamban.”

Hiányzó történetek

Categories: Egyéb
Tags: No Tags
Comments: No Comments
Published on: 2019-01-09

Meghalt Hermann Ildi. Felfoghatatlan. Kevés Időt töltött velünk itt, a Földön, de hatalmas munkát végzett. Hálás vagyok a sorsnak, hogy megismerhettem, és büszke arra, hogy megnyithattam HIÁNYZÓ TÖRTÉNETEK című kiállítását.

Tóth Krisztina
Hiányzó történetek

Ismeretlen sorsok bontakoznak ki itt előttünk, ismeretlen emberek arcát mutatja meg nekünk Hermann Ildi új fotósorozata. A kiállítás címe: Hiányzó történetek.
Rögtön a kiállítótérbe lépve felmerül a kérdés, hogy vajon honnan hiányoznak ezek a történetek. Provokatívabban feltéve ugyanezt a kérdést: ugyan, kinek hiányoznak?
Hiányozhatnak a családi emlékezetből, hiszen számtalan olyan embert ismerek, aki szinte semmit sem tud a nagyszüleiről, nem beszélve a korábbi generációkról, de hiányozhatnak a közös tudatunkból is, hiszen egy olyan országban élünk, amelyben mindig az aktuális politika erők igyekeznek meghatározni, mire emlékezzék és mit felejtsen el a társadalom, és az érvényesnek tekintett nemzeti történelem többnyire csak részben fedi a személyes történelem felidézhető eseményeit. Fontos tehát, hogy ezek az emberek saját, hiteles elbeszélésükkel segítsék elő az emlékezést és önnön sorsukkal álljanak a felejtés útjába.
Ha végigolvassuk a történeteiket, és utána megpróbálunk felidézni egy-egy részletet, meglepve tapasztaljuk, hogy a személyes, tragikus múlt egyetlen nagy, közös történetbe olvad, amely történet tele van meneküléssel, halállal, túléléssel, veszteséggel.
Debrecenben születtem, Párizsban születtem, Miskolcon születtem, Budapesten születtem a Korong utca szeretet kórházban- szólalnak meg a hangok. Ami közös ezekben a végükhöz közelítő életekben, az a mostani helyszín. Ezek az idős férfiak és nők mind New Yorkban, a szabadság városában élnek, és mindnyájan úgy tekintenek Magyarországra, mint valami hátrahagyott világra, amely így-vagy úgy, a vesztüket akarta. Azt hiszem – mondja erre Csibe bácsi- , hogy Kolumbusz óta minden európaiban van egy kis Amerika-álom.
Ha megnézzük ezeket a fotókat, az első dolog, ami eszünkbe jut a lefotózott emberekről, az a méltóság. A méltóság, amitől megpróbálták megfosztani őket, és ami mégis sugárzik mindannyiuk arcáról. Kellemetlen, de szinte megkerülhetetlen kérdés, hogy vajon hogyan néznének ki ugyanezek az emberek, ha itt élték volna le a teljes életüket. Hogy vajon egyáltalán élnének-e még, és ha élnének, vajon mennyire írta volna át vonásaikat a Magyarországon eltöltött sok-sok évtized. Erre a kérdésre természetesen nem lehet válaszolni, nem is ezért tettem fel. Azért tettem fel, mert a gondolkodó embernek és művésznek az is feladata, hogy nyugtalantó kérdéseket vessen fel, anélkül, hogy ő maga tudná a választ. És akkor hadd kérdezzek tovább:
Ugyan, miért kell egymás mellé tenni a szöveget és a képet? Miért nem bízza a fotós a képre, hogy elmondja nekünk, szemlélőknek a sztorit? Hogy beszéljen a látvány? Miért érzi szükségesnek, hogy ott álljon maga az elbeszélt történet is, hogy kigördülve a falra, mint titokban megőrzött tekercs, felületté simuljon, és a múlt is a látvány részévé váljon?
Talán azért, mert ezek a történetek elválaszthatatlanok az arcoktól, mert a mi történetünk írja a mi vonásainkat is. Ezek a nők és férfiak megszabadultak, és egy újrakezdett élet távolságából szemlélik mindazt, ami megesett velük. Van, aki tíz éve minden évben itt tölt egy fél évet, és van közöttük olyan is, aki mindössze csak háromszor volt Magyarországon. „És már nem is akarok visszamenni, – mondja az interjúban. Nem tetszik, amit a menekültekkel csináltak.”
A gyerekkor arra tanította meg a kiállítás szereplőit, hogy minden helyzetet kibírjanak. „Tilos gondolkodni, tilos érezni, csak tenni kell, amit mondanak.” ”Éhezni sokkal jobb, mint fázni.” A felnőttkor pedig arra tanította meg őket, hogy mindezen tapasztalatok mégiscsak felülírhatóak, és fel lehet építeni egy új életet az előző romjain is.
A halottakat már számtalanszor számba vették, most ideje számba venni a még élőket. Hermann Ildi megérezte, hogy ez talán az utolsó utáni pillanat. Rögzítette az arcukat, a történetüket, hogy átmentse a múlt még összeszedhető darabkáit a jövőbe.
Polgári, tágas és békés nappalikban ülnek, mellettük szobrok, díszpárnák. András bácsi mellett feltűnik egy Herendi váza is, ám ennek ellenére tudni, hogy nem itt vannak, hanem egy másik földrészen. Évi mégis azt mondja, hogy magyarul álmodik, és az üldöztetést, amelyekről itt olvasunk, kivétel nélkül mindnyájan magyarul mesélték el. Azon a nyelven, amelyen megtörtént velük. Magyarul. Még megtehetik – és szerencsére van, aki meghallja a hangjukat. Ha a történetük tovább adódik, akkor ez a szabadulás nyelve is lesz. A többi pedig rajtunk múlik, itt élő utódaikon.

KÉPPÁROK: Marci és Lili

Categories: Egyéb
Tags: No Tags
Comments: No Comments
Published on: 2019-01-09

TÓTH KRISZTINA könyvei a legolvasottabb irodalmi művek között

Categories: Egyéb
Tags: No Tags
Comments: No Comments
Published on: 2019-01-03

Szilveszteri üdvözlet

Categories: Egyéb
Tags: No Tags
Comments: No Comments
Published on: 2018-12-31

Ezzel az Örkény-parafrázissal kívánok mindenkinek boldog új évet 2019-re!

(Ahasvérus)

Kétezres évek, párbeszéd Budapesten. Kisebb változásokkal lezajlik minden év december 31-én de. 11h és 12h között. Csöng a telefon, fiatal nő fölveszi. A vonal végén egy öregasszony hangja.
– Zsuzsika?
– Csókolom, nagymama, boldog új évet!
– Ebédeltél?
– Még korán van. Megyek át anyuékhoz, majd ott.
– Vigyázz, ha mész át.
– Vigyázok, nagymama.
– Azért van otthon ennivalód?
– Van, nagymama.
– Zsír van?
– Nem szoktam zsírral főzni, nagymama.
– Hallottad a durrogást?
– Hallottam. Petárdáznak.
– Reggel is petárdáznak?
– Reggel is, ilyenkor kezdik.
– Hangosan petárdáznak.
– De nagymama, nem is hallja…
– Liszted van?
– Minek, nagymama? Nem szoktam sütni.
– Rántáshoz is kell.
– Rántani se szoktam.
– De azért van liszted, ugye Zsuzsikám?
– Van.
– És a keresztleveled megvan, ugye?

Tóth Krisztina: Padlástér

Categories: Egyéb
Tags: No Tags
Comments: No Comments
Published on: 2018-12-30

Megjelent az Élet és Irodalom legújabb, ünnepi számában!

Szervezés
tegyi.timea@t-online.hu
Language
Hangoskönyv
promo
Welcome , today is szombat, 2019-01-19