Tóth Krisztina költő, író, műfordító

Fotó: Bulla Bea     

Tóth Krisztina: Magánrendelés

Categories: Egyéb
Tags: No Tags
Comments: No Comments
Published on: 2019-02-05

– Fél négyre volt időpontom.
– Nekem fél háromra.
– Az durva.
– Mindig ez van. Nem tudom, minek kell bejelentkezni, ha úgyis váratnak.
– Legalább egy tévét betehetnének. Vagy valami zenét, hogy ne legyen ilyen kripta hangulat.
– Az a kép is! Tök nyomasztó. Mint valami múzeumban.
– Az, ott? Nem tudom. Olyan… régies.
– Szerintem nyomasztó. Az a nő, ahogy így kitekeredve tartja magát.
– Biztos azért rakták ki, mert terhes nők vannak rajta.
– Ja. Biztos.

– Hányadik hét?
– Tizenhat.
– Akkor te túl vagy a nehezén. Nekem még csak tizenkettedik.
– AFP volt?
– Volt. Különben… nekem ismerős valahonnan ez a kép. Benne volt gimiben a tankönyvünkben. Emlékszek, valamilyen Emese festette…

– Te, nem találkoztunk mi már korábban?
– Itt?
– Nem tudom… Nem jártatok ti régen a Meddőségi Centumba?
– Jaj, dehogynem. Csak oda jártunk, hallod… Kilenc beültetésem volt.
– Az igen! Kilenc.
– Egy valag pénzt kifizettünk. A férjem a végén már az egész osztályt szponzorálta, de szó szerint vedd ám, vásárolt nekik gépeket, meg minden. A baba az ő ötlete volt, de engem szurkáltak össze vissza. Eleinte csak vártunk, aztán kezdtünk rágörcsölni. Azt mondta nekem, mikor már három éve nem bírtam teherbe esni, hogy menjünk el orvoshoz. Tíz éve itt él már, de nem bír ám megtanulni magyarul, merthogy ukrán. Azt mondja nekem, te Erzsi, csináljunk egy üveggyereket! Nézek rá, hogy mit akar, mert nem értettem. Kilencszer futottunk neki a lombiknak. Azt mondták, a korom miatt, de voltak sokkal idősebbek, akiknek hamar összejött. Különben még nem vagyok olyan öreg. Nektek hányadikra maradt bent?
– Hát, az az igazság, hogy nem is ültettek be. Engem azért küldtek oda, mert spéci eset voltam. Én véletlenül estem teherbe. József, a férjem is nagyon elcsodálkozott.
– Véletlenül?!
– Hát… nálunk nem volt megtermékenyítés… Csak elkezdett nőni a hasam, így. Aztán voltunk ultrahangon, és ott… tök megilletődve mondták az orvosok, hogy Mária, maga terhes.
– Ne már.
– De. Ők se nagyon értették. Azért is vagyok most itt, mert lesz most egy konzílium. Állítólag elég ritka az ilyesmi. A nőgyógyászom szerint több, mint kétezer tizenkilenc évvel ezelőtt volt egy jegyzett esett, az is elég nagy port vert fel.
– Akkor fenn leszel a neten.
– Hát nem tudom, én azért aggódom. Olyan rossz előérzetem van ezzel a gyerekkel…
– Neve találtatok már? A mienké János lesz, mert aput így hívták. A férjem tök lelkes, azt mondja, majd viszi babaúszásra, mert ő vízipólós. Majd így alámeríti neki a kis fejét – a csecsemők nagyon jól úsznak ám.
– Mi még nem döntöttünk. Van most az brazil a sorozat, tudod, keddenként, amiben a vak lánynak visszajön a látása, és beleszeret a szállodatulajdonos süket öccsébe. Nem szoktátok nézni?
– A Fényhajó a vértengeren! Jaj, dehogynem. Imádom!
– Na, abból nekem az a szakállas a kedvencem, akiről először azt hiszed, hogy ilyen kis nyámnyila csávó, de aztán egy csomó mindenkit meggyőz, és mind mennek utána. Járkál a vízen, meg ilyenek. Tudod, az a hosszú, hajú, Jeszusznak hívják.
– És?
– Nekem ő tetszik legjobban az egész sorozatból.
– És?
– Mit és?
– Hát hogy ezt most mért mondod. Különben… én is bírom, ahogy így felfelé néz, meg széttárja a karját, olyan kis cuki!
– Az lesz a neve.
– Az, hogy Cuki?!
– Neeem, Jeszusz. Van valami ilyen magyarul is, nem?
– Ne már, ez komoly? Gondolj már bele! Megy majd oviba, meg dokihoz… Ez lesz a tébékártyáján?
– A Gáspár doktornak tetszett.
– Hozzá jártatok a Centrumba?
– Aha. De ma bejön a Menyhért doktor is a konzíliumra, meg a Boldizsár. Megnézik az ultrahangot. Hoznak mindenféle szereket, meg vitaminokat. Tök ingyen, ajándékba!
– Nekem meg lehet, hogy be kell feküdni. Már a múltkor fenyegetett vele a dokim, hogy laza a méhszájam.
– Akkor meglátogatlak, jó?
– De ari vagy! Megfoghatom egy pillanatra a hasad?
– Még alig látszik.

Bentről kiszól egy hang:
– Erzsébet!
– Na végre.
Erzsébet bemegy a rendelőbe, de az ajtóból még visszaszól:
– Különben nem olyan rossz név a Jeszusz, csak… nehéz lesz becézni.

Tóth Krisztina: Konténer

Categories: Egyéb
Tags: No Tags
Comments: No Comments
Published on: 2019-02-02

Ebben az országban állítólag mindent ellopnak, ami nincs lebetonozva, de ez nem igaz. Azt is ellopják, ami le van.

(Ahogy az alábbi novellában olvashatjuk…)

Éppen zajlik a felújítás, téblábolok szétvert lakás falai között. Szedegetem össze az energiaitalos dobozokat, a földre hajigált csikkeket, és próbálom elképzelni, hogy milyen lesz majd a tisztára festett tér, ha végre levonulnak a melósok. Azt ígérték, karácsonyra kész lesz, de ez most egyre valószínűtlenebbnek látszik. A régi kádat tegnap lecipelték a konténerbe, ma reggel pedig nekiláttak feltörni a csempét, de most, délben, már megint nincsenek sehol. Talán megéheztek és elmentek egy korai ebédre. Hol lehetnek? Lepillantok az utcára, aztán rémülten húzódom vissza.
Odalent, ahol a konténerünk áll, egy csapat rendőr vizsgálódik komor arccal. Egyik jegyzetek, másik a földön méreget valamit. Hevesen verni kezd a szívem, megint kinézek. Igen, ott állnak négyen, nem is, öten, pont a kapu előtt. Nem kértem területfoglalási engedélyt, mert a konténer bent van a társasház kertjében, de a sarka kiér a járdára. Talán ezzel a sarokkal lehet gond: ez a kiálló konténercsücsök vonzhatta ide ezt a sok rendőrt. Vagy a fémkarnis! Igen! Tegnap a munkások lehordták a régi karnisokat. Az egyik biztos kilógott a konténerből. Lehet, hogy egy arra kerekező biciklis nem vette észre, és nekiment, a szemét, lehet, hogy már benne is volt a hírekben, csak én nem néztem tévét, mert a tévém is le van fóliázva. Lehet, hogy már a fél város az én konténeremről beszél, és nem is egyszerű szabálysértésről van szó, hanem életveszélyt okozó súlyos gondatlanságról.
Óvatosan kilesek megint. Azok a nyugdíjasok jutnak eszembe, akik a keretre szerelt visszapillantó tükörből vizslatják a gyanús látogatókat. Nem is olyan hülyeség az a tükör! Most legalább láthatnám, hogy mit ügyködnek a rendőrök odalent.
Kettő a járdán toporog, komoran nézelődnek. Nyilván jegyzőkönyv készül. Előbb-utóbb megnézik majd a lakónévsort, és fel fognak csengetni. Nem tagadhatom le, hogy én vagyok a lakás tulajdonosa, és hogy konténert én rendeltem. Az én bűnöm, hogy megvakult az a szegény biciklis.
Valamit muszáj tenni.
Összeszedem magam, fogom a szeméttel teli szatyrot és kalapáló szívvel lemegyek a kapuhoz. Odafordulok az egyikhez, és könnyed hangom érdeklődöm, hogy csak nem a konténerrel van-e gond. Csodálkozva pillant rám, aztán a konténerre, mintha most venné csak észre. Nem, ingatja a fejét, a parkolóórával. Most rajtam a sor, hogy elcsodálkozzam, hiszen egy tilosban parkoláshoz azért nem szoktak csapatostul kivonulni. A rendőr elmagyarázza, hogy a parkolóórát tegnap szerelték fel, le is betonozták, de az éjszaka valaki ellopta.
Elloptak egy parkolóórát? ! – kérdezek vissza. El, feleli, mert nem kötött még meg a beton. Valaki fogta és elvitte.
Fogalmam sincs, hány kiló lehet egy pakolóóra, de száz biztosan. Nem tudom elképzelni, amint valaki derékon ragadja és elsétál vele, mint egy tömzsi, kapatos haverral. Vagy, hogy betuszkolja egy autóba, a hátsó ülésre, és beletapos a gázba.
Érdeklődöm a rendőrtől, hogy van-e ötletük, de csak csóválja a fejét. Lehet, hogy állampolgári engedetlenség – leheli kelletlenül, és végigtörli a homlokát.
A parkolóóra helyére másnap új óra kerül. A friss betonozást egy rendőr őrzi. Úgy posztol az óra mellett, mintha ő is belekötött volna az alapba.
A harmadik nap reggelén ismét ott állok a szétvert lakásban, és várom, hogy a teherautó elszállítsa a teli konténert. Ahogy kinézek az ablakon, egy férfit veszek észre, aki az új parkolóóra körül sündörög. Láthatósági mellényt visel, az oldalán pedig kis fekete táska lóg. Aha! Szóval a parkoló őr! Elmegyek az ablaktól, pakolgatok odabent. Amikor újra kinézek, azt látom, hogy a parkoló őr meglepően, mondhatni bizalmasan közel áll a parkolóórához, mintha le akarná vizelni, vagy esetleg felkérni egy társas táncra. Kihajolok, hogy jobban lássam.
Most már egyértelműen látszik, hogy a pasas ölelgeti és rángatja az órát, és amikor az nem enged, rugdosni kezdi.
Ismét felkapom a szeméttel teli szatyrot, mert ez az álca a múltkor bejött, és lesétálok a kapuhoz.
Innen lentről világosan látni, hogy a férfi átkarolta az órát és ki akarja emelni a helyéből. Közelebb settenkedem, egy vonalba vele, és a kerítésoszlop mögül kiszólok:
– Tudom, hogy maga vitte el a másikat is!
A parkoló őr halálra váltan fordul meg. Farkasszemet nézünk, megszeppent arcot vág, mint valami rajtakapott gyerek, és kinyögi, hogy hát, igen. Még körbe is néz, hogy hall-e bennünket valaki.
Bár a szeméttel teli szatyor még mindig a kezemben lóg, igyekszem felvenni a számon kérő tanító néni szerepét. Tudni akarom, mit művelt azzal az órával!
– Hazavittem. Felállítottam a kertben.
– És? – vonom fel a szemöldökömet.
A parkoló őr lesüti a szemét, lángol az arca
– Tudja, az ember néha… büntetésre vágyik.
Hirtelen mindent megértek. Látom magam előtt a parkoló őrt, amint pizsamában kioson a még harmatos fűbe, és elhelyezi a szélvédőn a mikuláscsomagot, hogy aztán reggel, indulás előtt bosszúsan levehesse. Valami azonban még mindig nem világos.
– De minek magának két óra?
A parkoló őr megint elvörösödik, még jobban, mint az imént. Arca szinte bíborszínűre vált, úgy suttog:
– Tudja, van egy kis telkünk Velencén. Nem nagy, csak egy olyan kis faház… És hát ott is szoktunk… érti…
Hogyne érteném. Bólogatok, ujjam közt a szatyorral. Kicsit távolabb lépünk a kerítéstől, mert valaki közeledik a járdán. Most meghallom, hogy a kezében apró csörög, a parkolóórát keresi. Nálam is itt a szemét: hiába, mennünk kell. Pedig mennyi mindenről beszélgethettünk volna.

10+1 kérdés, 10+1 válasz a Nők Lapja legújabb számában

Categories: Egyéb
Tags: No Tags
Comments: No Comments
Published on: 2019-01-29

Lili születésnapját ünnepeltük

Categories: Egyéb
Tags: No Tags
Comments: No Comments
Published on: 2019-01-28

2018 legjobb előadásai között a PIXEL!

Categories: Egyéb
Tags: No Tags
Comments: No Comments
Published on: 2019-01-27

Tóth Krisztina: Tériszony

Categories: Egyéb
Tags: No Tags
Comments: No Comments
Published on: 2019-01-23

Petri György emlékére

Categories: Egyéb
Tags: No Tags
Comments: No Comments
Published on: 2019-01-21

Idegenek

Categories: Egyéb
Tags: No Tags
Comments: No Comments
Published on: 2019-01-20

KIÁLLUNK A JOGÁLLAMÉRT

Categories: Egyéb
Tags: No Tags
Comments: No Comments
Published on: 2019-01-19

Tóth Krisztina: EZ MILYEN MOZI?

Categories: Egyéb
Tags: No Tags
Comments: No Comments
Published on: 2019-01-17

Tóth Krisztina: EZ MILYEN MOZI?

(A novella a Pillanatragasztó című kötetben jelent meg.
A szöveghez Sciueref Kinga, a MOME hallgatója készített izgalmas rajzokat.)

Ez milyen mozi?

Összeragadt szemmel, püffedt arccal ébredt. A haja merev volt és fénytelen. Túlszőkítették – gondolta, és a mosdó fölé dőlve vizsgálgatta. Gépiesen csinált magának egy nescafét, aztán észbe kapott, és a megpróbálta kihányni. A kávéban hatvan kalória van. Sötét savat sikerült csak felöklendeznie.
Azt tervezte, hogy vesz valami hajpakolást, beül a kádba, és mindjárt jobban fogja érezni magát. A bevásárlóközpont egy utcányira esett, úgy érezte, odáig még ilyen állapotban is el tud sétálni. Éjjel bevett két hashajtót, de már semmi hatásuk nem volt. Lehet, hogy az altató miatt, de anélkül meg nem tudott volna elaludni. Aztán eszébe jutott, hogy az előbb kihányta a kávét, a vásárlás viszont nyilván ki fogja meríteni, úgyhogy felhajtott egy cukormentes energiaitalt és bevette az antidepresszáns tablettát. Britney Spears is hashajtókkal és enegiaitalokkal fogyott a turnék előtt. Igaz, azóta újra püffedtre hízott.
Visszament a napszemüvegért, hogy nehogy felismerjék, de a délelőtti, erős napfény így is bántotta a szemét, könnyezni kezdett. Fájtak az ízületei, alig tudott lépni a magas sarkú, arany pántos papucsban.
Az utóbbi hónapban sikerült negyvenhárom kiló alá mennie, de a hasát még mindig hájasnak látta. Ha ülve összecsippentette rajta a bőrt, gusztustalan zsírréteget érzett alatta.
A pláza parkolójában két férfi beszélgetett, utána fordultak. Egy pillanatra megijedt, hogy felismerték, de aztán látta, hogy mégse. A két férfi azt mondta, ez a nő pont úgy néz ki, mint az a csaj, aki azt az éjszakai erotikus műsort vezeti, csak sokkal öregebb, meg girhesebb.
A nő vett egy kosarat, megpróbálta végiggondolni, hogy merre is vannak itt a testápolási cikkek. Hirtelen elfelejtette a hely alaprajzát, lüktetett a feje. Pár bizonytalan lépést tett a zöldségeknél, amikor heves hascsikarás tört rá. Megtorpant, és merev tartásban próbált úrrá lenni az egész alhasát összerántó görcsön, Ám a görcs nem engedett. Verejték öntötte el, és érezte, hogy azonnal vécére kell mennie. Ott, helyben ledobta a kosarat, és igyekezett kifelé a tűsarkúban, a mosdók irányába. A folyosón egy posta is volt, ki kellett kerülnie a sorban állókat, ezzel másodperceket veszített.
Klaffogva rohant az oldalfolyosón, aztán berontott a női vécébe. Néhányan várakoztak, ezeket félrelökte, beesett az utolsó előtti fülkébe, épp csak belökte maga mögött az ajtót. Pont lerogyott, amikor az ajtó felnyílt, a napszemüvege pedig lencsével lefelé a földre zuhant. Felnézett, a széklet közben sárgán végigfolyt a lábán, egészen bokáig. A bugyi a térdénél volt, és csupa mocsok lett, ahogy felemelkedett. A feltáruló ajtó előtt egy csodálkozó tinilány állt, és látszott a szemén, hogy azonnal felismerte őt. A szexgurut, az éjszakai képernyők boszorkányát, az isteni Annát.
Lábbal behajtotta az ajtót, erőtlenül elfordított a reteszt, miközben újabb adag folyékony széklet távozott belőle a kőre, rá a vécédeszkára. Úgy elgyengült, hogy attól félt, rögtön elájul: a térdére dőlve várta, hogy enyhüljön a szédülés.
Odakint valakik beszélgettek az ajtó előtt, belőle pedig titokzatos, sípoló gázok törtek fel, aztán váratlanul hánynia is kellett, csípős gyomorváladék tolult a szájába.
Legalább negyed óráig időzött a fülkében. A mocskos bikinit a szemetesbe dobta, az ürüléket a földre dobált vécépapírral, próbálta felitatni, de csak szétkente. Ha nem rettegett volna, hogy felismerik, kiszól, hogy hívjanak ide egy orvost és egy takarítónőt. Az egyik szomszédos fülkében egy anyuka végtelen sokáig pisiltette nyafogó kislányát, aki utána az istennek nem akart kezet mosni és valami hülye pónit követelt. Csak akkor merte végre kinyitni az ajtót, amikor úgy hallotta, nincs már kint senki.
Az előbbi tinilány még mindig a fülkével szemben állt, és ráemelte a mobiltelefonját. Kicsit közelebb lépett, kamerázta a fülke kövét is, aztán megint az ő arcát, a fakó haját. Beletelt néhány másodpercbe, amíg felfogta, hogy a lány őt veszi. Meglepődött a saját rekedt hangján, azon, hogy milyen agresszíven szól, hagyja abba, és milyen szenvtelenül filmezi őt tovább az ismeretlen kiscsaj. Kilépett, a lány követte, ráment az arcára. Erre ő mellbe lökte, aztán a mosdókhoz lépett. Akkor látta meg a tükörben, hogy az arca is tiszta maszat. A lány most a tükröt filmezte, a tükörből látta őt is és magát is: hogyan veszíti el az önuralmát, fordul meg, és tesz egy valószínűtlenül energikus, szinte begyakorlott mozdulatot.
Még mindig a lány fejét verte a vércsíkos a mosdóba, amikor a két idősebb nő benyitott. Elsőre elnémultak, aztán sikoltozni kezdtek, ő pedig csak markolta tovább a tini haját, és arra gondolt, milyen puha tapintása van, hogy régen ilyen volt az övé is, mielőtt szőkíteni kezdte. Aztán egészen távoli, ismeretlen mélységekből feltört benne a saját lányának képe is, eszébe jutott az ő selymes, gesztenyebarna haja, de azt már képtelen lett volna megmondani, hogy most mennyi idős lehet. Talán már nem is gyerek. Talán annyi, mint ez itt.
A rendőrségen nem szólt mobilfelvételről. A pláza személyzete nem jelentkezett a telefonnal, amit a papírtörlők közé hajított – nem volt ideje ellenőrizni, működik-e. Nagyon odavágta a pulthoz, de ennek ellenére nem volt biztos benne, hogy összetört. A mobilt különös módon a kislány hozzátartozói se keresték, az azonosításnál nyilván nem ezzel voltak elfoglalva.

– Figyelj, így egyszerűen nem kezdődhet film – mondta a producer és gondterhelten fölemelte a tekintetét. Nézte az írót, és arra gondolt, hogy szerencsétlen, nyilván pénzre van szüksége, próbál valami ütőset kitalálni.
Pár napja érkezett csak vissza külföldről egy forgatásról, nem igazán érdekelte, mit akar ez az ember, de volt üres fél órája, úgyhogy nagyvonalúnak mutatkozott. Elvégre mégiscsak osztálytársak voltak, jól jöhet még a csávó valamire. Ha hallotta volna a bulvárhíreket, akkor tudta volna, hogy az író a színtiszta valóságot írta meg, ahogyan egyébként szinte mindig, hol évekkel megelőlegezve, hol utólag rögzítve a történteket. – Figyelj – folytatta atyai hangon –, képzeld el képileg, hogy bejön egy ötven körüli, anorexiás nő, aki először összeszarja magát, aztán megöl egy kislányt. Ez milyen mozi? Hallod? Szerinted ki akarna egy ilyen filmet tovább nézni? Normális vagy? Mi lenne, ha a nő kicsit fiatalabb lenne, és nem anorexiás, csak egy kicsit labilis? Érted? Nem totál idegbeteg, csak olyan szexiesen billenékeny, zaklatott muff. És nem kell ez a prosti külső, legyen inkább olyan szikár, szemüveges, olyan seronsztónos. És mondjuk, nem ölné meg azt kislányt, csak összeszólalkozna vele. Na? A széklet meg minek, viccesnek nem vicces, ezen ma már senki sem röhög. Mit nézel, nincs igazam? Aztán ki is békülhetnek és lehet egy kis leszbi feelingje az egésznek.
Lehet – mondta az író, és gondolatban egyik kezével a producer fejét verte egy mosdóba, a másikkal filmre vette a haláltusáját. Ennél a víziónál leragadt, csak rövid hümmögésekkel válaszolt, amikor a producer elismételte, hogy lehetetlen, öregem, képzeld el képben, ahogy bejön egy ötvenes nő és összecsinálja magát. Ez milyen mozi?

Az író mindezt kiválóan el tudta képzelni, kockáról kockára, a lehető legpontosabban, a felvétel ugyanis nála volt. Sokat fizetett érte, kicsit többet, mint amit az elkövetkezendő pár hónapra félretett vésztartaléknak. Ez már az igazi vésztartalék volt, mert a gyerekek különórái gyakorlatilag mindent fölemésztettek. Ha idáig sikerült őket valahogy megóvni a történtektől, most, az utolsó kanyarban nem engedhette meg, hogy szembesüljenek a felvétellel. A két idegen srác azt mondta, ha nem fizet, másnap a Youtube-on lesz a nyolcvan másodperc, és igazán nem hiszik, hogy ez jót tesz majd a két kamasz anyaképének. A két kamasz anyaképéről az írónak volt némi fogalma, bár abban is biztos volt, hogy nem kellene ezt a képet további részletekkel árnyalni. Mindent, mi az anyjukkal kapcsolatos kínos dokumentum volt, egy nagy Ikea dobozban tárolt a garázsban. Ide tette a rendőrségi jegyzőkönyveket, a nő hajdani, kézzel írt zavaros búcsúleveleit, a régi papírképeket, és szinte mindent, ami Annára vonatkozott. A dobozra azt írta, hogy Jegyzetek, hadd higgyék a gyerekek, hogy a régi, főiskolai papírok vannak benne.
A gyerekek pontosan ismerték a doboz tartalmát, és ha az író kicsit figyelmesebben megnézte volna a fényképeket, észrevehette volna, hogy körzővel kiszurkálták az anyjuk szemét. A piros mobilt is megtalálták, még aznap délután, de nem tudták bekapcsolni a PIN-kód nélkül. Csak annyit fűztek a felfedezéshez, hogy a rohadt kurvának ennél azért jobb telefonjai szoktak lenni, aztán hagyták a fenébe. De a felvétel így sem kerülte el őket, mert bár a két idegen fiú megesküdött, hogy nincs másolat, a nyolcvan másodperc másnap mégiscsak felkerült a Youtube-ra, és négy órán át, amíg a rendőrség hírzárlatra hivatkozva le nem szedette, látható is volt.

A sebész is látta, és azt gondolta, még szerencse, hogy kért előleget attól a szerencsétlen nőtől. Kár volt elvállalni, látszott, hogy gázos a csaj. Aztán elfelejtkezett róla, mert egész nap jöttek hozzá kontrollra. Háromra egy ismerős nevű, de ismeretlen arcú férfi érkezett, be volt jelentve. Lepusztult, értelmiségi feje volt, mintha történelemtanár lenne, vagy valami ilyesmi. Gagyi karórát viselt, bűzlött róla, hogy nincs pénze. A plasztikai sebész azt gondolta magában, hogy nyilván becsajozott a csávó, ilyenkor akarnak mind megfiatalodni. Fölszednek egy lányuknál fiatalabb kis puncit, aztán jönnek hajbeültetésre, bár ennek itt inkább a fogaival kéne valamit csinálnia. A pasas azzal kezdte, hogy a feleségéről van szó. A sebész kapcsolt. Hát ezért volt olyan ismerős a neve! A férfi elmondta, tud arról, hogy a felesége nagyobb előleget fizetett bizonyos beavatkozásokra, és erről szeretne beszélni az orvossal. A sebész nehezen rakta össze magában, hogy annak a szőke kurvának köze lehetett ehhez a lepukkant kis majomhoz. Azt válaszolta, hogy a feleség valóban járt nála, de mint azt nyilván elmondta, a kért beavatkozásokat a hölgy pillanatnyi állapota miatt nem lehetett elvégezni, ezért javasolta, várjanak néhány hetet. A hölgy tehát egy bő hónap múlva vissza fog térni.
A rendező azt felelte, hogy erre nem igazán lesz lehetősége, ahogy a dolgok állnak. A gyerekeknek viszont feltétlenül szükségük volna erre az összegre. Félmillióra, ha jól tudja. A sebész hűvösen visszakozott és az orvosi etikára hivatkozott, meg arra, hogy ő már eddig is túl sok információt szolgáltatott a pácienséről, többet igazán nem segíthet.
Megnyugtató, atyai hangon beszélt a férfihoz, mint valami bölcs, türelmes tanító. Magának a rendelőnek és a fogadószobának is volt valami zen hangulata: sötét falak, bambuszok, csobogó. Az asztalon három különböző nagyságú, opál színű. kerek kavics derengett. Az író, miközben beszélt, szórakozottan megsimította a hozzá legközelebb lévő óriáskavicsot. A kő kocsonyásan megremegett, a férfi ijedten visszakapta a kezét, a sebész pedig kis, ironikus félmosollyal nyugtázta magában, hogy a pasas ezek szerint még életében nem látott mell-implantátumot. De azért jó érzékkel a legnagyobbat szúrta ki magának, hehe. Mosolygott, mint egy cápa. Gondolkozott, ajánljon-e valamit a férjnek is, esetleg egy herefelvarrást, aztán mikor az megint az előleget forszírozta, heves ingerültség fogta el.
Az órájára pillantott, átfutott rajta, hogy tíz perce rabolja itt ez a kis köcsög az idejét. Mindjárt ki is oktatja majd, nem kérdezi meg, hány órát áll ő naponta a műtőben, hány beszélgetést kell lefolytatnia az asszonykához hasonló agyhalott kurvákkal, hány implantátumot gyömöszöl be naponta a vériszamos, felvágott bőr alá, hányszor érkezik haza éjfél után, és lepődik meg a saját felesége mellének tapintásán, mintha valami természetellenesen puhát és löttyedtet érezne az ujjai között.
Valami megmagyarázhatatlan, szadista nyugalom szállta meg. Az ilyenek faszfejek, mint ez itt, mindig azt hiszik, hogy csak az a munka, amit ők csinálnak. És noha kilóg a fél seggük a gatyából, az erkölcsi fölényt azért mind éreztetik. Ez is mindjárt előhozakodik majd valamivel. Természetesség, emberi méltóság, ezek a kulcsszavaik. Továbbra is mosolyogva megkérdezte, tisztában van-e a férfi azzal, pontosan milyen beavatkozásokra jelentkezett a felesége. Az író azt mondta, hogy nem, csak az összeget tudja az anyósától. De tulajdonképpen sejti, mondta zavartan, és a három kavicsra bámult. A sebész hozzátette, hogy a hölgy valóban nagyobb implantátumokra akarta cserélni a meglévőket, az erős fogyás miatt, de ezen kívül egy ánuszfehérítésre is bejelentkezett, ez lett volna esedékes legközelebb.
A pasason látszott, hogy ezt az utóbbit egyáltalán nem érti. Tanácstalanul nézett vissza a sebészre, és most, ebben a pillanatban hajlandó lett volna átengedni neki a bölcs tanító bácsi szerepét, csak adjon valami támpontot és magyarázatot. A sebész ismét fölényben érezte magát, ezért megadta a kegyelemdöfést. Bársonyos hangon emlékeztette a férfit, hogy mint tudja, a feleségének eredetileg fekete haja volt, ami, ugye, fokozott pigmentációval jár bizonyos testtájakon. És ez a pigmentáció bizony zavaró lehet. Főleg fotón és filmen, ha ugye…
Az író elszédült. Próbálta maga elé idézni a felesége ánuszát, de helyette folyton csak a nagy sötét szemét látta. Egy szeme volt csak ennek a belső arcnak, mint valami küklopsznak. Érdekes, már a mellére se emlékezett, az utóbbi években óriási dudákat csináltatott magának.
Pénzt nem sikerült visszakapnia, a sebész jobbulást kívánt, és remélte, hogy a kínos ügy, amiről sajnos ő is értesült, minél hamarabb elrendeződik. Csak valami félreértés lehet.
Az író alig talált ki a rendelőből. Otthon úgy érezte, muszáj arról írnia, ami történt, noha abban is biztos volt, hogy ebből az anyagból már sose lesz használható forgatókönyv. De most éppen fordítva szerette volna befűzni a valóság filmjét. Arra gondolt, ha leírja a gondolatait, akkor elejét veheti annak, hogy mindez meg is történjen. Azt találta ki, hogy ha mindent levisz a garázsba a nagy Ikea dobozba, mindent, ami a feleségétől még a lakásban maradt, aztán meghalasztja őt a történetben, akkor ezzel életben tarthatja még egy kis ideig. Ez egy olyan mozi lesz, ami nem a főhősről szól, mert az – ellentmondva minden alapvető dramaturgiai szabálynak – már az elején meghal. Hogy megír gyorsan egy olyan verziót, amelyben a nő nem is megy le abba a rohadt plázába, hanem ír egy újabb búcsúlevelet, beül a fürdőkádba és végrehajt egy sikeres öngyilkosságot.
Össze-vissza, szerkesztés nélkül jegyzetelt, közben kortyolgatott a pálinkából, amit az asztalra készített maga mellé. Kellett a pálinka, hogy ne fakadjon sírva. Tudta, délután megjönnek majd a gyerekek. A fiú már négyre ígérkezett, addigra össze akarta szedni magát. Közben felhívta producert is, hogy megkérdezze, nem tudná-e mégis kisegíteni egy kisebb összeggel, de volt osztálytárs nem vette fel a telefont. Még kétszer próbálkozott, de az illető kinyomta.
A képernyő telis-tele volt aláhúzásokkal. A helyesírási program az anus szót, mivel így s-sel írta le, nem ismerte fel. Helyette mindenütt az Annus változatot javasolta. Az író felröhögött, mert a feleségét gyerekkora óta soha, senki nem szólította így, csak ő. Meg a persze a gyerekek, akiknek az anyjuk még az óvodában megtiltotta, hogy mamát, vagy anyát mondjanak. Ezért aztán ők is Annusnak szólították azt az akkor még hatvankilós, fekete hajú asszonyt, akit akkor még meg lehetett szólítani valahogy.
A fiú késett. Már otthon kellett volna lennie, de még egy aluljáróban állt, és alkudozott, mert a kis piros telefont csak alkatrésznek akarták megvenni. Azt mondták, az aksija le van használva, szar az egész, úgy, ahogy van. Ugyanebben a pillanatban ugyanezt gondolta az író is, és kitörölte az egész rohadt kéziratot.

Szervezés
tegyi.timea@t-online.hu
Language
Hangoskönyv
promo
Welcome , today is szerda, 2019-02-20