Tóth Krisztina költő, író, műfordító

Fotó: Bulla Bea     

Mézes Gergely: Két halál közt a határvonal (A Vonalkód c. novelláskötetről)

Halállal kezdődik és halállal végződik Tóth Krisztina novelláskötete, a Vonalkód, ami nemcsak az emlékezéshez vezető útra enged sejtetni, azt ahogy az emlékháló szétterül, és csomópontjain létrejön a művészi megformáláshoz szükséges erő, hanem olyan kezdetet és végpontot is kijelöl, ami egyszerre sugallja a lezárást, a folytathatatlanságot, azt, hogy nem lehetett máshol kezdeni és befejezni ezt a tizenöt novellát.

Pedig Tóth Krisztina első önálló prózakötete után joggal ébred fel az olvasóban a vágy egy következő kötet iránt, és a novellák plasztikussága alapján úgy tűnik, nem esne ez nehezére Tóth Krisztinának sem. Írói-költői világa koherens egész, a versek ezer szállal kötődnek a prózához, és fordítva, a Vonalkód szövegeivel visszatalálhatunk akár a Porhó, akár a Síró ponyva című kötetekben fel-felbukkanó, esszenciális élménymagokhoz. Ugyanabban a műhelyben készült ez a tizenöt novella is, mondhatni, ahogy a költészetben, úgy a prózában is a mindennapok csip-csup történésein keresztül mutat rá a szimbolikusra, az általánosra.

A szervező erő pedig maga a történet, a mesélés öröme, és ennek köszönhetően a próza is úgy válik a legnemesebb értelemben vett irodalommá, hogy közben megőrzi a primér olvasat izgalmát. Magyarul: a könyv egyszerűen letehetetlen.

Tóth Krisztinának szerencséje is van: a Goodbye, Lenin-féle keserédes szappanoperáknak az ideje lejárt, az íróknak továbbra is nagy adóssága a Kádár- rendszer irodalmi feldolgozása. (Bár, tegyük hozzá, mostanában mintha az érdeklődés újra efelé fordult volna.) A Vonalkód szerzőjét azonban nem a „nagypolitika” érdekli, hanem az, ahogy a diktatúra leszivárog, lecsorog a társadalom különböző szintjeire, ahogy nyomot hagy és deformál, mindenhol és mindenkit. A szövegek – akár a Melegpadló, A tolltartó, akár a A kastély című novellára gondolunk – mindig valamiféle gyöngéd humorral, és persze nagyadag távolságtartással közelítenek a sokkal komorabb valósághoz, amelyhez, kollektív emlékezetről lévén szó, az olvasó éppúgy hozzáteheti a maga emlékeit, történeteit, mint ahogy Tóth Krisztina meséli el a magáét.

A Vonalkód íve talán nem is rajzolható meg pontosan, hiszen nem hagyományos értelemben vett történetfüzérről van szó. Sokkal inkább egy olyan vonalháló olvasható ki belőle, amelyeket, ha kibontunk és egymás mellé fektetünk, és van türelmünk újra és újra olvasni ezt a tizenöt kis novellát, a jelen kódszámát olvashatjuk le. Még akkor is, ha brutálisan búcsúzik Tóth Krisztina az emlékeitől.

Tóth Krisztina: Vonalkód
Magvető Kiadó, 2006, 184 oldal, 1990 forint

(Magyar Hírlap, 2006 június 17.)

Welcome , today is Saturday, 2019-05-25