Tóth Krisztina költő, író, műfordító

Fotó: Bulla Bea     

Műfordítások

Műfordítások (szemelvények)

 

Francis Picabia

Liliane Wouters

Jean Moréas

René Guy Cadou

Lucien Noullez

Benno Barnard

Lionel Ray

Mara Belcseva

Owen Sheers

Polly Clark

Matthew Hollis

Clare Pollard

 

 

 

Francis Picabia

RAHAT-LOUKOUMS

Gondjaim lejtenek csupasz meredek szögben
Szoknyátlan kacsázás bámul a tengerszínre
Hogy gyönyörrel öleljen mintha virágcsokor
Elaltatni kicsike ópiumkönnyeim
Végtelen tudomány hold őmandarinsága
Íme ez a ruhám papírsárkánnyá fagyott méz.
A nyártól átformált ágyon írok
Csak simogatni egyre a melleket
A bezárt múzeumban
Gombócba gyűrt ruhák alatt
Cicoma nő a falióra képén.
Alkoholfeszület kékszín költői állal
Lampionkerítést emel utam elé
Táncosnak utastér csapásán
Az üres sétány csöndes váratlanságába tett
Rettegett hátraarca
A büszke nők hegyén vagyok kik
Állig szoborva vannak.

 

Rezedamadár

Egy este a hosszú, visszafelé hajú
fura kis táncosnő egy övet készített.
Mocsarak lázából és séták emlékéből
izgatottan nyomott a számra egy sövényt.

Süti piros cukorból dombocska kontyalakban
vagy templom régi zenélődoboz
kiskutya-forma gyöngyökkel ékesítve
lépett be csodálatos szobámba.

Éjjel karjaim a fűben kavarják
mozdulatlan hátul szikrázó mosolyát
a különösképp csöndes és mindig egyenes
szoba mélyén elalszik.

 

Fehér pizsama

Depressziómban megszakítva
A kis lelkészi pázsiton
Egy bájos orca közelget lép be
birtokomra!
Jöjjön jóságosan, ne házkutatni,
Lépjen a friss áruminták ösvényére,
Mint ön is láthatja, csodálatos vagyok,
Nem is tudom, vezessen,
Minden szobát szeretnék látni,
S minden percet, hogy cinkosságunk
Növelje
Íme egy aprócska gyémánt
Lenyomatát hoztam el önnek.
Idegesítem magamat, mintha
egy másik volnék, s ez olyan
különös érzés…

1918. február, kiadatlan

 

Liliane Wouters

Gyermekké változom

Gyermekké változom és ugróisolát
Játszom a föld s az ég
Között, a szívem ép, a lelkem hímporát
Bánat nem fogta még.

A mennyekből jövök,a szárnyak nyoma ott
Pelyhedzik vállamon,
És mikor este lesz, az összes csillagot
Szó nélkül szólítom.

Egy őrangyal kísér, ágyam szélén figyel,
Imájával segít.
Mint a kóbor legyet, kézzel hessenti el
Éjszakám rémeit.

Egyedül a gonosz farkastól félek én,
Hogy jön és megharap.
De lesi ám az Úr a felhők peremén,
Léptem hová halad.

Senki nem mondta még, mitől nő a vetés,
Mikor van aratás.
Gondtalan szórok el magot és kavicsot:
Nem bánt a folytatás.

Hajam a szélben, még nem szorít a cipő,
Testem se lelkemet.
Vár engem a halál, de nem tudom, ki ő,
És hogy felé megyek.

Egy óriás gödör: mint egy maréknyi por
Hullok mélyére én,
Hogy aztán fönt az Úr, szerető éés komoly,
Megmérjen mérlegén.

Uram, se rosszat én, se a kedvedre még
Nem tettem: elhiszi.
Mivel fizetne az, ki maga se elég
Tizednek, oly kicsi.

Nézd csak, a hátamon három kis toll rezeg,
Szememben ott a kék,
Hordom még az eget, átúszott fellegek
Fölkavart tengerét.

Tudom én jól, Uram, hogy mindaz, mit teszek
Semminél kevesebb.
Küldj ki ajtód elé, ezentúl hadd legyek
Mennyőrző hű ebed.

Bölcs lesz ítéleted, hogyha ebsorsra szánsz.
Okod van rá elég.
Nekem ugyanolyan jó lesz a kutyaház,
Mint egy királyi szék,

De azért légy kegyes: amit kérek, kevés.
Ha dicső alakod
Látom, félre ne nézz, magasat ugrok és
Boldogan csaholok.

 

Vers a máglyáról

Eszelős volt-e vagy látnok, aki a téren
Eleven lobogott ?
Hogy rám nézett merőn, jéggé fagyott a vérem,
Kővé váltam legott.

Húsz flamand tartomány íjásza ment nyomában,
Útjukon dobverés,
Aztán máglyára szállt, hogy hírét négy irányban
Kormos szél hordja szét.

Ócska szalmakalap volt a fejébe nyomva,
Örült a csőcselék.
A tűz belekapott, táncraperdült ropogva.
Lesték, hogy majd elég.

Egyik szeme kifolyt, a másik tágra nyitva
Figyelte, lelkeink
Hogy szállnak szerteszét, megannyi pernye, szikra
A szélirány szerint.

Így lett porrá a test, aztán füstté a por, hogy
Istenhez szálljon át.
Csak a hússzag maradt és a fekete csontok.
Teste békét talált.

Mikor vecsernyekor úgy elnémult a város,
Tűnődtem hazaút,
Kérdtem maamtól, hogy a lelke merre jár most,
És vajon hova jut.

Hisz bűzlött, mint a kén! Lehet, hogy fönt az angyal
Ki odakint vigyáz,
Mikor meglátta őt az idétlen kalappal
Így szólt: pokolra szállsz.

Nem alszik bennem el az a nyomorult fáklya.
(Most is látom tüzét.)
Imádkoznék, hogy az Úristen bebocsássa,
Bárhány rózsafüzért.

Isten alkotta őt, majd összerakja Isten.
Egy pillantás elég,
Üszkös poraiból hogy feltámadjon minden,
És megnyíljon az ég.

 

Jean Moréas

Never more

Sír bele a gáz a ködbe,
sír a gázlámpa szeme.
— Sirassuk, gyere, gyere,
ami elveszett örökre.

Eső veri az aszfaltot,
mint víz a sziklafalat.
— Most viszik, ami maradt,
ezek voltunk, eddig tartott.

Jaj, ne vágjunk, kicsikém,
durcás gyerekként a szélnek,
a viharban menedéknek

ott az álom, ott a fény,
fények, lombfüzérek árja.
– A bozótot a tél kaszálja.

 

René Guy Cadou

Nincs visszaút

Szögeimnek nyomát őrzi a falu bőre
Árnyam kibomlik és szalagja fut vele
A tengerészcsomót ujjadon forgasd körbe
Kötélbe fogva már az ég minden jele

Az üres aratást nem lesz ki eldalolja
Arany lámpa alatt a tűz settenkedett
Míg áldozatodat volt ki kezébe fogja
Köszönöm mondtad és eltoltad a kezet

Nem őrzi már nyomod a homok az agyag
Nem éri szívedet többé a láng ha éled
Rozsda a lepedőn testedtől nem marad
Nem a te illatod amit a parton érzek

Az asztalnál ülök hideg keresztvasa
Vágja a térdemet meleged kéne innom
Kialszik épp a tűz szánalmas éjszaka
Ereszti horgonyát feketén nem vagy itthon

Fölösleges sugár töröld el a barázdát
Az arcom elfedő színt mosd le ha tudod
Láttam a rácson át Istenhez hogyan szállt át
A fénytől pöttyözött átlyuggatott burok

Húzzák a csillagok a hosszú óceánon
Aranyló mellkasa lassan vízzel telik
Mosolyogva lebeg. Bőre vitorlavászon
Öröm dagasztja és záporok görgetik.

 

Égalj

Az út
S a nagy szelek
Mind akik jönnek nyitott szívvel
Az idő az eljövendő
A csészék alján maradék felhő
A délutánban széna száll még
És egy sarokban lusta árnyék

Mindentől messze
Két kéz lendül hangot se adva
Két kar az éjszakát szabdalja
Belőled
Ki formálja az éjszakát
Minden hang kívüle rekedt
Én ott vagyok

 

Álarc nélkül

Az összes út sötétre festve
A felhők a körutakról gyűlnek egybe
Körbe-körbejár valaki
A világ túlfeléről harangszót hallani
Babért morzsoló ifú-leány-kezet

Itt az asztal kitéve
És elfelejtve mind a többi
Mindennnek saját arca van
A tűz kékes takarója elegendő a tájon
Háttérben lámpafénnyel amely mint egy fehérnyár.

 

Az évszak vége

Források melyeket szoborrá örökít a fagy
Korán jött kis csillag-rügyek
Szálfa-erdők lángokból tajtékból kimetszve
Madarak
Miféle kocsonyás szembe ragadtatok

A föld színén minden lassan csúszva halad
Egy szigorú grimasz zárja az ajkakat
Orkán fagyasztja be a búza vihogását
Nem bőrödzik a víz elhagyta dalolását
Megyek az üres utcán ahol senki se válaszol
Vigyék az éjszakából ezt a harangot ami szól
Egy férfi még fiú éppen a rengeteg felé megy

És mindez értünk
Ez az élet
Semmit se felfogó karok
Kigyúlt fekete tűz
A nap sugártalan ragyog
Egy barát hamvai az enyhe szélben

A kéz egy könnyű kéz
Mozdul a szívem felitatni

 

Lucien Noullez

Tengerig futó lépcső

Guy Goffette-nek

1.
Néha rajtakapom magam, hogy Istenem, Istenem,
dobog bennem a név mint hosszú dobszó,
szememet ráhunyom e szerelemre,
ez ujjong, tapsol bennem ahogy levegőt
veszek, ez hív, hogy szembe köpjem
magamat, hiszen a szégyen útja
a fénybe visz,
a mélyben ott él még az ifjúságunk,
és ez az ami tart, ami elejt,
ezer emelet
tengerűrbe.
2.
Ha néha vergődünk is, fogoly madarak
a türelmetlenség hajába fúlva,
mert a dohány, a dal elvette hangunk,
s foszlani látjuk szavaink függönyét, ha
hosszú levél vagyunk is, szánalomra
szomjazó sötét sorainkkal, ég felé
tapogatózva Isten
spongyája alá, akkor is,
közben is sejtjük, hogy legyen számtalan
zuhanás bár, mindegyik drága és szép,
áldott az összes út, amelyből visszatérve
meglepett, boldog szemmel
látja viszont az érkező
házában az öreg
falépcsőt, amint
a mélybe fut.
3.
Persze, tudom, ezerszer kéne még
az ég tükrébe nézni, odahagyni
a négy falat, hol napi dolgaink
szelíd imája
érlelődik.
Szelek sójától marva, más,
vadabb szentség hangját követve
élhetnénk végre úgy,
hogy lyukas szavaink batyuját
hátára vetné a világ és
visszasétálna hozzánk, és vele
gyerekkorunk is visszatérne, épp
mikor az út már eltévedt velünk.

 

Madarak

Nap mint nap, újra meg újra kiraktam
asztalunkon a morzsákból egy arcot,
aztán az éhség valahogy letörölte,
néha a nyári szél
vitte el, vitte a madaraknak, mert
szereti őket, déli szél, akár
a szív, oly súlytalan.
És ott van most az arc
a verebek hasában.
Hív a gyerekkor, fehér kis csipetkéket küldök
válaszul. Szerényen élek.
Elég e távoli szerelem,
morzsák az égen, elég
egy kis csivitelés.

 

Üdvözlet

Egyre többször köszön be hajnal ötkor
a tetőgerinc rigója,
felémröpítve füttye villanását,
mert árnyas tolla alatt szikraerdőt
visel minden rigó.
Fogalmam sincs, hogy mit feleljek:
a mi zenénk olyan üres,
színeink oly kopottak,
a kezünk meg, századok óta, hogy
vérszagú már,
repülő masináink pedig
halált hoznak a madarakra.
Ezért leginkább faarcot vágok,
ahogy a zongorázó Beethoven,
barátom persze érti,
elhallgat és
üdvözli még a környékbeli macskát,
aztán a dolgára siet.

 

Ezt a napot…

Ezt a napot a valóságra szánom.
A dohányban tovább él a földrajz.
A zsebem pedig egy dob.
Ma a sarkokkal törődöm, meg a motorral,
kirázom a napot, mint egy lepedőt,
őrölni viszem a kiabálást.
Lehet, hogy munkában ér a halál.
Szoktam gondolni erre, nem tudom,
gondol-e ő is, szokott-e gondolni bármit.
Ma az alábbiakkal szeretnék foglalkozni:
A halállal, a sínekkel, az ággyal,
a vízzel, a füsttel, a széllel,
a szerelemmel.
Nehéz nap lesz, az biztos.

 

 

Benno Barnard

Házaspár a huszadik század végén

Ennyi sok megírt vers után, mint a férjed,
még mindig nem tudom, mik is vagyunk,
hogyan is nevezhetném magunkat:
egyazon víznek távol partjait.
Azt szeretnéd, hogy ne a nyelv beszéljen,
hogy én beszéljek a nyelven keresztül?
Ó költészet ura,
sugallj nekem pár
többértelmű sort!
Egy szokványos házaspárra gondolok.
Beszélgetnek a Deux magots-ban,
esznek a Hungária étteremben,
valami húzza őket,
egymás felé, ki tudja, hogy mi:
Shakespeare, az unalom, harisnyatartók gumija…
Itt, e helyütt kell szólanom még
a elveszett reményről is:
nyugati lelkek lassú mérge ez.
Egy gyermektelen párról szólok tehát, hozzánk hasonlatosról,
kik városunkban laknak ráadásul.
zsidóak nem zsidók, de
folyik bennük zsidó vér.
Látom a férfit, későig fennmarad,
bámul az éjsötétbe hosszan,
feltörő honvágyát pedig
dühödt énekkel nyomja el.
Amerikára gondol, álma mélyén
a nő mosolyog egy hosszú ölelésben.
Aranyló hajjal ül
külföldön álló asztaluknál.
Szerinted feldönthetnénk-e ma
a nagy kérdések bábuit
a labdává gyűrt világgal?
Ez is egy kérdés, de a nő
csak hallgat mint a szfinx:
régi kérdések nem érdeklik őt.
Kopaszodó fejünkbe így hát
újabb kérdések ütnek szöget. Íme.
Beszéljenek a kortárs mondatok.
Hamlet vagyok, vagy csak egy őrült?
Valaki más volnék? Ó, költészet ura,
a burzsoázia nyelve duzzadt, whiskyje
felett örökös sötétség lebeg.
Kedvesem,
most itt csak így szólítalak,
szólíts így te is engem őelőttük,
ne tudja senki meg,
földi eszperantónkon egymást hogy nevezzük.
Csak így, hogy: kedvesem.

 

Lionel Ray

Képernyő, vízpart (részletek)

I.
Későre jár. összezagyvált ablakot s madarat
a fehér papír. mi fárad mélyemen
végleg el, távolodva tőlem? miféle kép vonul ki imbolyogva
emlékeim közül nem hagyva hátra mást
csak szürke foltot mintha egy gyerek tükörre
fújná leheletét? e képpel elmegyek az éjjel
termét hol semminek nincs neve itt hagyom
és megyünk kéz a kézben a szomszéd mezőkön
pislákoló tulipánok megyünk a rejtélyes kék színű
sátor felé mely mint egy búcsú egy titok vár
a tengerparton állva. Jön egy fiatal
halott is lassú léptekkel szeli súlytalan
esők habját mint megkívánt test dallamával
öleli őt a könnyű pára körbe.
éppen csak érint és
a szív összerándul.
az idő számtalan paránya ebből gyűlt együvé e könnyű
kristály választ keres a mozdulatlan levegőben.
mi hömpölyög annyi távolság gyengeség nő a kék
a fekete sötét örvénye mélyén miféle csöndnek
vagyunk mi mindahányan hangjai?
így dőlve háttal a mindenfelőli égnek így hitetlen
szavak szemével nézve mentem a lélegzetekből
alvó pillákból álló kastély küszöbéig.

II.

Jacquelin és Adrien Salmierinek

Szavak nyomatékai szótagok suttogások vidéke
hol az ég észrevétlen gyökeret ver a rohanásban
ím előttünk a tetők lejtős víztükre hát hatoljunk
a párás fenyőfák álmába gyerünk a sűrű fény
mélyére útvesztő vándorai esők repkények rácsok
zizegő rajzain haladva lehető utat ösvényt böngészve álom
számjegyeit. az én terem elveszett földem a bozótos
a beszéd földje nézés földje sárföld is ópium
én vak szobám homályos lassú hely
csuszamló süllyedő órák az elbeszélés
útján megyünk. szétszórja éjszakáit
osztatlan tartamát egyszerű tömegét szemnélküli szemét
a nap. vásznakként dagadó szavak imbolygó lépcsőfok
szavak megyünk a szúrós apró jégeső a csábító sziget páfrányok
látszólagos fagyok nyomában. leszállnak a szavak
az idő redőibe a felhasznált időbe
bőre ráncába forró szurkába: mi után is
miféle mérték
álom szendergő felszíne
a születő selyem után kutatva, elhagy a félelem
minket és saját jelébe fúl: az alatt
abban lesz ott ahol a hó a törvény
a végtelen eredetben a magány kerekében
legvégső reggelen midőn a sikoly jéghegyén
felcsap a tűz – sötét pupilla középpont mélye házunk.

III.
Hittük felejteni kell. azt hittük.
vörös szobában mozdulat ölelte szorosabbra
a tüzet aztán hirtelen lángra kapott
az elképzelt plafon:
történt mindez
az önmagába visszatérő magában sose biztos
iszonyú közeli merülő távozó idő
egy múló téltől bronzból öntött kabátok díszített
szobrok sokságától homályos fényű város
a benti éjek városának mélyén és nem tudtuk
többé mi árad a lámpákból megannyi drága szótag
mint ritka bor mint sárga bor szikrázó bor egy folyam
illatos medrében a vér törvénye a bizonyítékok ingó
súlya alatt ott hol a föld távoli árnyékfelhőket
úsztat a csöndpillájú vízbefúltak szemében.
időnként elhallatszott hozzánk a körutak
jókedvű mormogása ott a teraszon égbolt és mozdulat
között azt hittük egyedül vagyunk váratlanul
hullva az öröm az emlékezet világló
hideg magjánál vadabb mélybe alá az év tömött
gyomrába.
arcunkba fújtak a szavak
csöndesen miként az égitestek hajlongó fények
kapujában álltunk suttogásuk adták a fák
gyöngédség orgonáját hófehér lenvászon ruhát
hordtak az esték s torkukban tériszonyt: nagy éji dolgok
bámultak szemeiddel.

IV.
Így szóltam időnként kétségbeesett
töredékekkel. szóltam a szürke kövek halmaival
friss vetőmag avagy névtelen álom
türelmes kő által érinthető volt felborzolt
betűsor. szóltam a jövő ereje és gondolata
által a szűzi szemekért s szóltam az örökre siket
fűszál tébolyult lélegzetéért.

V.
Amíg én tintával írt lépcsőmön ereszkedem le
fokról fokra a fémből élő vizekből összetört
árnyakból épült házban addig te ím belépsz a
napok gömbjébe füvek melegébe mindez tiéd csak
egyedül – az esték futnak tovább a bogarak
hangjával vadmadár röptének hatalmas zászlóival
te óriás vitorlás fedélzetére szállva hagyod
a földet el

VI.
Szúrós eső. Sötétben kérdező szavak
vetések filmje reggelente a fürtök vonulása
süketek ők a földre. nappal van-e igen a fák
között opálos zöldben levelek zúgásában
az éjjel jön-e kúszik-e a földön ő dagasztja
vajon a rezgőnyárfa lenruháját az idő ver-e
vajon e szív mélyén mely a kövek tanácsát
füleli tüzek rohanását ? próbáltuk már a nyelv
erejét: szavak mint homokórák mindörökké a test saját
lejtőjén ereszkedvén. távolból nézve úgy volt
hogy öregedni csak de sose zsugorodni – végül
jön egy ablak és szembesít magaddal: mi kéne
éjjel nappali láng szeszek zuhatagjához méltó
bennünk s az ugróiskola féllábon futó
színei. súgnak arcok legyezői: mi vagyunk lásd
a barázdák percei oszlik a sötét szemünk ellenáll
minden félelemnek s a fagy fölenged újra csak
ez az imbolygó hang: a túl könnyű eső
puhaság tajtéka majd a szomorú pára
(hajdan a sietség volt lakásom, látható
számjegy, a felhős ív a villám nem tágított
mellőlem) ám ez a csípős elnyújtott eső
eltávolít magamtól!
hallom a dolgok kívülét szegény
kis este hogy bolyong a hangok labirintusában.
a bársony részegséget is puha ajtóit függönyét
a jelek áramát a néma vért.

 

Mara Belcseva

A hegy

…Szeretem őt, mutassa bármely arcát!
Ha sír a hegy, kedves mikor nevet.
Mikor dühöng, s haját szelek kavarják,
szórva esőt, aranyló felleget.

Kedves nekem, ha bóbiskol a ködben,
álmában földereng a bíbor szilfalomb,
aranyló nyírfa nő, míg alszik, álma közben,
árnyékos oldalán meg vén fenyő busong.

Oly szép az is, ha felhőktől takartan
csak a tehén kolompját hallani,
távolból szól, mint szívben régi dallam.

De szép az is, mikor fejszék kopognak,
s fenyők rőt szálait vonszolja valaki,
a városokba háznak, koporsónak.

 

Owen Sheers

Fecskék
(Swallows)

Megint a fecskék dőlt betűi
a rézsútos sorok
a drótok közt, ahogy
az eget átszelik.

Évenként újra szállnak
és feltámadó röptük érthetetlen –
szülő és gyerek közt a szál
ilyen titokzatos.

A fecskék röpte mindig,
nemzedékek róják az égre
tusba mártott testükkel
távozó nevüket.

 

Polly Clark

Elvis, a cirkuszi polip
(Elvis, the Performing Octopus)

Mint egy nyolckarú, lelappadt zakó,
üres lufi az akvárium alján

néha sóhajtva küld a felszín
felé egy szusszanást,

és lomhán mozdul, akár a holddal
küzdő tenger hullámai.

De mikor unottan fütyörészve
leöblíti a személyzet a tálcát

és lecsöpög a fertőtlenítő,
mikor senki se látja már, a híg

tejfolt Elvissé összeáll, pörögni kezd, és
kéken hajlong, mint napsütötte lomb.

Elvis a teljes műsort leadja,
még ami sose ment, még a búgócsigát is,

neonként zúg, mint mikor lámpába légy száll
és villog Elvis és tapsol a víz,

a seprűk, ledobott rongyok, a csöpögő csap
pedig már ismerik, miféle véget

érhet e szám – miféle vége is van
egy fellépésnek az üres teremben,

hogy fehér köpenyben reggel jön egy ember
s vigyázva kiteríti majd a nyolc kart.

 

Matthew Hollis

Íme pár szó

Ahogy a félhomály csíkjain
átkelve kiszálltál közös
ágyunkból, elhagyva a védett
kört, amelyen túl már rendre
megmérettetünk, az idő felriadt és az utcát
tegnapi eső kezdte mosni.
Túl sok víz hullámzik az ablakon,
képzeletem öntözve. Csak azért nem
pislogok, hogy ezt az áramlást meg ne törjem.
Mert e kört elhagyni nem fogom. Mert
te vagy az ujjlenyomatom, a színigaz hely,
egy hold búza a köves talajon.
Csukott szemhéjam mögött mindig
ezt fogom látni.

Vagy:
Csukott szemhéjam mögött mindig ezt
fogom már látni.

 

Egész éjjel esett
(It Rains During the Night)

Eszembe jutott a hegyi ember meséje
aki nem látta még a tengert sohasem
ám egy reggel az ajtaját kitárva
ott hullámzott a teljes óceán

Az út a faluba, és a falu is
eltűnt, akár az ösvény, meg a rét
vízujjak nyúltak mindenütt felé
körbefogdosva követ, házfalat

Van ez a mese és ki-kicsap belőle
az anyagtalan úszó lehetőség.
Olykor, ha elmész, éjsötét szobámban
sós pára illatára ébredek,

tenger bugyog a padló résein
hogy szétáradjon bent a külvilág, míg
az ajtót feltépve véget nem vetek
a szivárgásnak, az elgondolt vízre lépve

 

Ess eső, ess

A szárazföld fölé tengeri felhők úsztak,
sötét vitorlavásznak, gomolygó esőbálák.
Cavan városka reggelének
verejték íze volt, s a kint felejtett dolgok
belénk nyilalltak: megsápadt a festék,
sólepte autók vártak, dagály lépett cipőnkbe.

Néztük az ablakból, hogy jár-kel az eső,
tudtuk, betérni nem fog, és
úgy tűnt, hogy könnyű permetében szárazon
kelhet át, aki útnak indul.
A kertbe mentünk hát, rendezni dolgainkat:
utat vágtunk a karcos málna közt
és a kidőlt szilfák, a tőzeges patak mentén
fölhúzott szoknyában lépegettél,
ne ázzon el az alja.

Ess eső- esett is nagyon,
mindent átjárt a hosszúlábú víz,
rostok falán, pórusokon szivárgott át, míg
végül nem győzött és bőrig nem áztunk.
Lám-lám, üzente, semmit el nem zárhatsz,
a változás mindent átitat.

II.
Nem, nem maga a hívás,
még csak nem is e jelzetlen út Carnarossba,
a szertartás, a sok harangvirág: más volt a lényeg:
a koporsó egy vasállványon állt, nyolc lábon,
melyből egyik a levegőben bicegett. Mintha
te próbálnád még ott is a figyelmet
magadra vonni. Mint elferdült retesz
egy ajtón, ami átvezet a túlba.

 

Clare Pollard

A kenetvétel
(The Smear Test)

Nem kellett félni tőle, nem volt
ijesztő, inkább furcsa, ahogy a műszertől ásító
vagina szörtyögő hanggal megnyílt;
A semmi kis lepel ezt takarta előle épp,
ami csak az övé, saját kitárt szemérmét.
Tiszta röhej, egyre kijjebb feszült,
egy rögbilabda simán belefért volna.

Nem kellett félni tőle, nem volt
fájdalmas, inkább gyöngéd a mozdulat, ahogy
a spatula, vérszegény fütykös, körbeszagolt a lyukban,
mint mikor sülő húsba döfnek, hogy jó-e.
Tényleg nem kellett félni.

Ha a barátja akkor nem beszélt volna úgy, ha
le nem kurvázza, mikor megvert szukaként próbál hugyozni,
ütötte a fiút, ütötte-vágta: bazdmeg,
többet hozzám ne érj, kurvára ne érj hozzám,
ha ez előtte nincs, szóba se hozta volna.

 

Mission Beach

A hegytetőn vadon nőtt szállodát
hullámzó kígyók festékcsíkja és fügebozót ölelte.
brekegés keltett, bukszaszájú békák,
aztán a szűrt pálmafényben elköltött reggeli,
majd a kávé és a naptól sűrű joghurt a kacsintó óceánnal.
Kazuármadarak, csontfejű, ősi lények
csörtettek át a szobákon, zajos marionettek,
rárontva néha a turistákra is- maroknyian bár,
de vakmerőn vonultak a gülüszemű
lényekkel, autóinkkal szemben.
A part meg maga volt a tökély: csak ketten.
Hegyes könyökkel hadonászva, merészen kezdtem
vetkőzni, kibuggyant a mellem, kissé bután, homokfehéren.
Bimbója gyöngyházrózsaszín volt.
Rohantunk fröcskölődve, ruhánkat ledobálva.
Meztelen dőltünk a szikrázó víz hűvösébe,
én olyan boldog még soha.
A testem végre test volt,
a bor belülről dübögött homlokomban, mint az adrenalin.
Mint egy síkos delfint, úgy öleltelek.
Szerelmem.
Senki se szólt, hogy medúzaszezon van-
mi lett volna, ha megmarja a mellem,
ha szőrös, szép mellkasod elé egy
csípős, átlátszó zacskót visz a víz.
Akkor le kellett volna, hogy pisiljél.
Akkor megállt volna a szíved.
Én olyan boldog még soha.
Szökdécseltem, birkóztam, közben végig
Azt szólt bennem, hogy hálanekedhála.
Nem gondoltam, hogy van isten, csak a nagy
fekete-fehér madarak létezésében hittem,
végig ott ólálkodtak a fák közt idétlen lábukon.

Welcome , today is kedd, 2017-12-12