Tóth Krisztina költő, író, műfordító

Fotó: Bulla Bea     

Porhó

Versek a Porhó című kötetből
(Magvető Könyvkiadó, Budapest 2001)

 

Porhó

Harminckettő hogy telhetett?
Hogy múltak el napok, hetek?
Letelt,
s hitelt

nemigen ad már a jelen.
Nem voltam benne még jelen,
úgy múlt
a múlt,

annyi idő, hogy szinte sok.
De ért már más is, mint e sokk:
hold is,
nap is

pólyálta hűlő életem,
s amit nem tettem, tervezem
e lét
felét

leélve: őrzöm arcomat,
s eleddig nem zuhant sokat
csecsem
becse,

sőt, egy bocsom is van (de szép!),
beszélni is kezd majd ez év
telén
talán,

de hogy mi történt, mire volt jó
harminckét éven át e porhó,
havam,
hevem

hová gomolygott nyomtalan,
és ugyan hol, ha nyoma van,
szivek,
szavak

mélyén mi ülepszik, mi lesz,
így fog eltelni, élni ez?
Vagy túl
a túl

bonyolult léten, túl ezen

egyszercsak majd megérkezem
s ittlétemet
átlátom ott ?!
A Minotaurosz álma

Ismerős vagy nekem, mint levetett kesztyűnek a mozdulat.
Ahogy üresen is megállnak ujjai az asztalon.
Dobolsz bennem, mint kongó testben a figyelő tudat.
Hogy nem, egyáltalán, vagy hirtelen mégiscsak és nagyon.

Ismerős vagy pedig, mint lepkének az esti lámpaláz.
Vagy csonkolt akácnak üres járdán a lombzaj.
Körkörös alagút, szem-száj nélküli ház.
Honnan is kezdjem el. Tudnád folytatni onnan?

Volt egyszer, hol nem volt, volt a gyerekkor senkiföldje.
Telekiabált kert bokrai közt az úttalan éjszaka.
Később az álom is, csöndes, hókásás senkiföldje.
Az állandó telek fagyó, fölengedő, lehulló, összeálló évszaka.

Figyelj. Amit most elmesélek, kezdettől benned is kész.
Hosszú és járhatatlan is, mert így lett kitalálva.
Ne szakíts félbe majd, mint levetett kesztyűben a lebegő kéz.
Kanyargós lesz, sötét, mint a Minotaurosz álma.

 

Küld egy mosolyt

I.

Múltkor a metrón egy idegen arcban a szemedbe néztem.
Vannak ilyen napok amikor minden úgy emlékeztet.
Valaki valakire leszállsz elébekerülsz mégsem.
De ez egy másik év ami múlt folyton nem létezhet.

Egy régi osztálytársam is szembejött ugyanúgy még gyerekként.
Különben sose hittem el hogy mi is egyszer.
Istenem mennyire mennyire szerettem volna melléd.
Ott állsz a metrón és puff egyszercsak megöregszel.

Szoktam gondolni rá mit szólna egymáshoz ez a két test.
Hogy milyen lehet az illatod biztos ma már más.
Hogy vajon tudna-e szólni egymáshoz ez a két test.
Ahol a kisfiam született van egy vékonyka vágás.

Valahogy szélesedik a csípőm is nem tudom mire vélni.
Ezt az egészet nem boldogít igazán nem is fáraszt.
Különös volt abba a másik arcba belenézni.
Idegen szemeiddel láttad ugye idegen számat.

II.

Néha megijedek ha megszólalok meghallom az anyámat.
Múltkor a moziban a tükörből szinte rám szólt.
Ahogy a szappant fogta hirtelen az az érzésem támadt.
Mire volt jó az a sok szaros év hogy kár volt.

Sőt a férfi akivel élek vele is bizonyos hangsúlyokban.
Meg a kutyánk főleg a nézésében de tényleg.
Az anyámmal az előbb különben nem túloztam.
De látod nem is tudom ezekről mért beszélek.

Utolsó karácsonyom volt gyerekként kaptam egy macskát.
Egy közért mellett laktunk hó volt forgalmas úton.
Meglátott futott elém akkor szaladt át.
Hányadszor kéne annyi mindent megtanulnom.

Mielőtt akár egy kavics gesztenye egy falevél is.
Azt válaszolnád éppen ezért és lehet ebben.
Valami hogy én aki láttam és tudom én is.
Hülyeség mondom a teremtés strébere lettem.

III.

Tavaly ősz elején amikor beköltöztünk ebbe a házba.
Minden csupa higító festék meg csupa por volt.
Vártuk megváltozik a szag a lélegzetünktől hátha.
Aztán egyre hűvösödött nem is emlékszem hogy volt.

Egyszercsak nem lehetett már reggelenként a teraszra.
Kiültél vitted a kávét és fázni kezdtél kabát.
Nélkül nélkül az üres helyeket hogy belakja.
Valahogy elrendezi ez ember feltalálja magát.

Olyan furcsa ez a mai fény mint egy távoli évszak.
Mintha valaki más lennék vagy inkább valahol máshol.
Be is mentem egy kardigánért hiába még csak.
Nem is színekből inkább a levegő állagából.

Tudni nem a nyár rajzolódik ez az ősz arca.
Szájforma rozsdafolt hallgat nézd a levélen.
Bámul a kisfiam régről csecsemőszemű macska.
Szélcsend vékony füstjele nézem nézem.
Napló

Jár ide egy rigó körbeugrál csipeget néha fölnéz.
Szeretem ezt a napszakot száradó ruhát kirakni sárga fűre.
Bolygó körhinta-fény nyárvégi csönd szívben törökméz.
Ahogy lebeg a kerten át az árnyék deja vu-je.

Bent a szobában is mint egy poros könyvben a lapok közt.
Préselt levél színű szemhéjak mind lecsukva.
Miért nem mondjuk a múltra elment miért nem a mostra eljött.
Ha a jövő jövő nézem a falon ágak és fény-reluxa.

Tudok két ilyen délutánt is teaszín levegőt mintha látnám..
Gyerek voltam begurult a zsiguli a telekre.
Gereblyéztünk voltak már gesztenyék is a járdán.
Alacsonyan sütött olyan a másik is hogy most lehetne.

Hazamenet a küszöbre hullott levél várt egyszer írt csak.
Az aki hagyta kár hogy nem talált otthon mert hol is voltam.
Tudtam előtte is de csak mint lombokra néz a színvak.
Milyen is az idő látom hogy elmúlt én meg hol is voltam.

II.

Senem senem egylevegővel az őszi meleg szél.
Kertben sértődötten locsoló apát eljön és megvigasztal.
Babrál csatornabádogot fiatal nő kilép fölnéz nevetgél.
Senem most senem máskor semmikor árnyékírta arccal.

Halottak ősszel kendőt nem viselnek bokrok közt sem igen járnak.
Senem mutatják mely bogyók ehetőek kökény ugyan már.
Hajat nem igazítnak lencsébe (feketebodza) sose állnak.
Senem a meleg őszi senem a metsző téli más huzat vár.

Rájuk a kert álmodott negatívja hamuszín murvaösvény a házig.
Kedves fijam hozzál cigit meg pénzt ha erre jöttök.
Adagolókanál tápsót kever ki pólóban áll dehogyis fázik.
Nem kell maradnotok elég ha épp csak beköszöntök.

Senem senem száraz levelek surrogása a földön.
Már megfordultak annyian kedves fijam vigyázz magadra.
Mit is akartam még ami a nagy kannában volt azt külön töltöm.
Azzal még bent locsolhatsz a rózsa télre már betakarva.

III.

Elültettem a tulipán a krókusz meg a nárcisz.
Hagymákat későn ezt is éjjelente már fagyok jönnek.
Hamar itt van a hó aztán a fény ideje máris.
Tavasz lesz pára és sziromszaga a földnek.

Eszembe jutottál ahogy a kertben a kis lyukakat ástam.
Hogy Kedves Vali ezt találtam egy lapra felírva tegnap.
Kedves Vali mit is akartam ne haragudj de mostanában.
Olyan rövid egy év egy este rövid egy nap.

Esős és meleg nyár volt te már valószínűleg elrohadtál.
És a bútorokat is elvitték ott már valaki más van.
Hívtalak egyszer képzeld kiderült az már.
Nem a te számod bocs hogy ilyen sokáig nem telefonáltam.

Pedig el akartam mondani hogy megszületett és.
Hogy van egy fiam valami furcsát is megfigyeltem.
Tudom persze hogy nyár tél hogy a virág meg a termés.
De közben áll az idő és néz a szeme se rebben.

Havak éve I.

Ahogy gyerekkoromból is a lakás üregei rémlenek fel a sátrak.
Terítôk függönyök camera obscurái fényporos titokteli fedezéke.
Arra hasonlít ez olyan felidézni a nevetésed a fogaidat a szádat.
Hangok elôszobája volt megsüketít gondolnom arra az évre.
Suttogó ruhák éve volt a hóé koraesti vak fellegekkel.
Rövid karácsonyé lecsukott szemü lucskos év volt.
A testé léleké feküdtem biztos voltam hogy nem kelek fel.
Bordó takaró éve volt recés üvegen sárga fényfolt.
Napja világított annak ki a sötétet nôni látta.
Azt akartam hogy hallj meg hogy meghalj egyszer azt is akartam.
Csövek beszéde volt tapéta arca fények ágya.
Forgószél éjszakáján hajjal kibélelt hosszú katlan.
Meztelenül álltál a lépcsôházban ajtóban zuhany alatt a liftben.
Sírás és rohanás éve volt kigombolt kabáté huzatos nagy lakásé.
Azt hittem nem tudom lehet hogy tudtam és csak €sose hittem.
A havak éve volt fehér úttalan úté semmi másé.
Havak éve II.

Mint a kamaszkor ténfergései végtelen hólepte délutánok.
Csöndje az átaludt rend bútorai a szürkületben.
Éjjeli havazás kéklő halmai közt az árok.
Ahogy a hold kering égő reflektorarc a testben.

Keserű nedvek vándorolnak céltalanul hiába.
Mondtad úgyis a lélek örök monológja.
Minden szerelem képzelt beszéd a hang hiánya.
Mikor egy kihűlt lángnyelv szavait visszamondja.

Olyan régen esett meg minden a lépcsők geometriája.
Idegen kert nyikorgó fái között a szelek malma.
Kipirult hajlongó test salakos üres tornapálya.
Közepén áll és láthatatlan kerekét hajtja hajtja.

Az időnek mi dolga volt velünk micsoda év volt jézusom.
Hosszú fagyoké sálé pilláké hallgatásé.
Feleltem nem hiszem mostanra meg már nem tudom.
A havak éve volt fehér úttalan úté semmi másé.

Havak éve III.

Csöndben sötétben fekve ülve várva aludva éveket.
Éltem mintha a hó alatt mint egy lavinalepte házban.
Távoli szobák lámpaláza idegen arcok villanya égetett.
Mind ami nem vagyok álmoktól kongó üvegtest volt a házam.

Függönyök jégzajlásakor lehető sorsok tükre minden este.
Kigyúló ablak ahogy mozdulnak úsznak a falakon és szobákon.
Át a parkon az olvadó föld a zápor színeivel elkeverve.
Jön a sötét megül a padon kukán a tetőn úton a kavicságyon.

Hány éve már hogy itt lakom ezt láttam mindig minden ablakomból.
A felhős varjúfoltos a tiszta dermedt vizü a fodros égen.
Gyerekkoromból gerlehang a szürkületbe hogy szól.
Balkon ködkürtje volt idáig hallom nem is értem.

Honnan fúj az idő mikor volt az hogy telni kezdett.
Fogyni kihűlni arc téli holdé szerelmesé baráté.
Hogy volt előtte is befelé néző vaksi kezdet.
A havak éve volt fehér úttalan úté semmi másé.
Óda az ötvenes férfiakhoz

Hol vagytok ó, ti drága, szerelmes férfiak,
és hol van, hol van az írógépetek:
hulló hajszállal és korpával volt tele
a billentyűk között – milyen sötétben kattog a szívetek,
hogy ez a vége most vagy ez a zúgó csend
az út fele?
Néztem háttal a tükörben a
fenekem, mit mondjak, nem a régi,
mégis iszonyúan kívánlak, bárki légy,
mindig te vagy csak,
te drága negyvenéves férfi, aki lassan
ötven leszel, a hátad érzi,
elég rendesen őszülsz és
ha mosolyogsz, látni
hogy a szemfogaid rohadnak.
Remegett a kezem, amikor eljöttél és
a konyhában a kenyeret kentem.
Remegett a kezed és később
a hangod is a telefonban.
Mert benne élsz te minden ronda
nyakkendőtűben, egész átbökött
életemben, minden légüres
szerelemben, lakásban,
lépcsőházban, a szagokban.
Az ötvenéves férfi mint
lehulott nyárfalomb az úton,
avar, mely lassan gyullad és kékes füttel ég,
de felsugárzik titkosan mint kertben őszi tűz,
és láthatatlan van jelen,
álomban bányalég.

Welcome , today is csütörtök, 2017-10-19