Tóth Krisztina költő, író, műfordító

Fotó: Bulla Bea     

Selyem Zsuzsa: Mintha volna valaki. (Tóth Krisztina Porhaváról)

Tóth Krisztina Porhaváról

– bár tudom, ha cím a Porhó, akkor úgy ragozzuk: Porhójáról. A tudatos nyelvi vétség viszont gyakori csele a költészetnek, nem azért, hogy érdekes, meghökkentő, érthetetlen, kacifántos, légbőlkapott, széllelbélelt vagy egyszerűen és közérthetően lila legyen, hanem mert egy téves ragozás, elírt (elütött) betű fantasztikus összefüggésekre világíthat rá, melyre hiába vártunk volna szép, helyes mondatainkkal. Itt van ez a “porhó” és a “porhava” – az első színtisztán (fehéren) jelöli az adott téli csapadékot, a második részint azt jelöli, részint meg létrehoz egy új jelentést, a por(-ból lett, -rá váló)–hónapét. És mindezt most pusztán amiatt írom, mert Tóth Krisztina kötetcímadó, tehát valamiképpen a kötet minden vérséért szavatoló (szavát adó) versében a “porhó” az éveket kitevő hónapokat is jelenti, melyek szinte észrevétlen hullanak az emberre:

de hogy mi történt, mire volt jó
harminckét éven át e porhó,
havam,
hevem
hová gomolygott nyomtalan,
és ugyan hol, ha nyoma van,
szívek,
szavak …

Bátorság kellett ahhoz, hogy József Attila Születésnapomra című versét valaki így magára írja. Még akkor is, ha akkor éppen harminckét éves volt. (Tóth Krisztina versének első szava meg is egyezik, majdnem, a J.A. versével: “Harminckettő hogy telhetett?”, hogy annál intenzívebb legyen a különbség: nem “lettem én”, hanem “eltelt [fölöttem]”.) Magára írja? Magára? 2001-ben ez maximum egy frivol, ironikus, majdnem udvarias, de inkábbmégsem-szerű megszólítás, a “maga”, az valaki más, nem mint a lélekbúvárlás fénykorában élő József Attila kertelés nélküli, még csak háromba szakadt (ego, superego, id) “én”-je. Tóth Krisztina József Attila zseniálisan hetyke versét – melyben Horger Antal tanár úrnak állított volt emléket – elégiává írja át, amiből, nem nehéz kitalálni, egy ironikus, vicces tépelődő vers lesz. Nincs én, nincs tanár úr, nincs “az ám / hazám”, csak a múló idő van, in concreto: harminckét év a maga heteivel, napjaival. És nincsenek a túlzó tisztaságú rímek, pedig azt gondolná az ember, hogy J.A. ezzel már a végsőkig feszítette a líra húrját, illetve az olvasók humorérzékét: Tóth Krisztina bravúros kancsalrímeket ír (“telén / talán”, “havam / hevem”, “s ittlétemet / átlátom ott”), illetve rímet ismétléssel csinál, mintha ügyetlen volna, de aztán kiderül, hogy homonímák (ugyanazon szó, két különbejáratú jelentéssel) voltak (“úgy múlt / a múlt”, “Vagy túl / a túl”). És utoljára hagytam egy olyan rímet, melyet József Attilától vett át, s melyet a recenzens, midőn iskolaünnepélyen, mint 7. oszt. tanuló, utólag maga sem érti, hogyan és miért, a Születésnapomra című verset kellett szavalnia, egyszerűen kihagyott, színtiszta szégyenlősségből illetve stréberségből. Az a rím: “csecse / becse”. Huhh. És Tóth Krisztina nemhogy átveszi, hanem még abban az értelemben is használja, amitől a leginkább tartottam, így:

leélve őrzöm arcomat,
s eleddig nem zuhant sokat
csecsem
becse

Az, ami ebben a versben nagyon látszik, valamilyen fokon általánosítható Tóth Krisztina egész költészetére (melynek, itt az alkalom, hogy elmondjuk, ez a negyedik, az előző háromból is, de új verseket is tartalmazó válogatott kötete, a többit, akartam írni, megtalálják az Új magyar irodalmi lexikonban, de megnéztem, és nem találják meg, hogy 1967-ben született Budapesten, és négy kötetén kívül kortárs francia versek fordításait tette közzé): a magyar nyelvhez ez az egyszerre ráhagyatkozós és ironikus viszonya. A metaforái nem képátvitelek abban a klasszikus értelemben, hogy egy adott szó valami mást jelent, vagyis nem csupán eltávolít a megszokott jelentéstől, hanem közel is marad hozzá, megtartja a korábbi jelentést is. Olyan költői forma ez, mely a tipikusan nem költői – nem csak a hétköznapi vagy a közhelyes, hanem a rontott, szándékosan téves – nyelvet megőrizve jön létre. De nem az a csele, hogy mindent a rontott nyelvre, a közhelyekre bíz, hanem hogy ezzel egyszerre bízza rá a verseire azoknak a kivételes és titkos pillanatoknak a nyomát, amely a klasszikus versek meghatározozója volt: a személyes lét, a privát tapasztalat artikulálása, ami a legpontosabban ragadja meg a “költőt”, és lép túl rajta.

Tóth Krisztina például egy rém egyszerű, egyes szám első személyű versben az igazán mindenki számára (bizonyos mértékig) hozzáférhető és agyonhasznált tárgy, a dosszié történetével teszi érzékelhetővé, hogyan lesz az egyszeri, privát, “igazán semmiség”-tapasztalat létérzékeléssé és fordítva: az Egész egy színes dossziévá. Rosszul mondtam: nem a dosszié története, hanem a dosszié verse. Azért vers többek között, mert csak jelez a történetből egy-egy rendkívül intenzív pillanatot: a lírai én talán a szüzesség elvesztésekor néz ki az ebédlőt és a nappalit elválasztó ajtó színes üvegén, eltelik ugyanannyi év, ahány éves akkor volt, találkozik az autóbuszon a fiúval, aki elmondja, nem ólomüveg volt, hanem színes dossziék. És ezt így: “Néztem hanyatt a kanapén, hogy / süt át a fény a színes karikákon: / mint egy templomban, sárga kék, piros / ólomüveg: lakásban ilyet sose láttam. […] Tizenhat voltam, eltelt még tizenhat, / mellettem állt a piros hetesen: / … az ólomüveg, tudod, az ebédlő / és a nappali közt, azt ugye meghagytátok? / … dehogy hagytuk. Azt még apám csinálta, / színes dossziék a két ablak között, / a vállalattól hozta haza őket… […] Mért lepleződnek le mindig a csodák. / Mikulás. Gólya. Most meg ez.”

A privátot úgy artikulálja, hogy még közvetlenebbül rábízza magát arra az egyszerire. A lehető legegyszerűbb és legkonkrétabb megoldást választja, mert nem fél ráhagyatkozni a nyelvre. Nem didaktikus, mert nem fél attól, hogy valaki esetleg nem tudja, mi a “piros hetes”, mert nem is kell tudni, a mondatszerkezet tisztán megmondja, hogy mi.

Ez a verstörténet is többször megjelenik Tóth Krisztinánál: az alapszituáció egy illúzió, melyet az idő leleplez. A templomi színes ólomüveg iróniája, hogy dosszié. A vers utolsó két sora ezt erősíti meg, beírva őt egy ismerős sorozatba. De van egy rejtett, izzó pont: az a pillanat, amikor ólomüvegnek lehetett látni a dossziékat! Miminden kellett ahhoz, hogy ez a csalódás egyáltalán létrejöhessen!

A pillanat (“ez most a most”, írja, ennél simábban nem nagyon lehet mondani) verse a Néma, néma, néma, mely ritmusával és hármas szerkezetével azt teszi, amit a szavak mondanak. Nagyon nehéz. Szeretkezést írni úgy, hogy ne legyen elvont és általános. Itt még történet-darabok sincsenek, amik azért segítenének. Egy konyha van, egy kéz, mely mellet simít, egy vágy, de hát ezt nem kellene sorolni, mert így elrontja az ember az egészet (nagyon könnyű elrontani ebben a vershelyzetben az egészet, egy rosszul választott szó, egy nyers, személytelen mozdulat, és kész), és Tóth Krisztina verse mer valamit jelezni az egészről is: “siklik beléd, / lepörgő film, ígéret, / csupa igen, de / néma, néma, néma.”

Egyébként csupa mulasztás-nyomok. Eljött, akit várt, és ő éppen sehol. Nem jött, nem is jön többé. Semmi nem történt. “Előrehajtva alszik egy ülés, / mintha valaki a kormányra dőlne.” Mintha volna valaki, ezt teszik Tóth Krisztina versei nagyon érzékelhetővé.

Welcome , today is Saturday, 2019-05-25