Tóth Krisztina előző kötetét, a Porhót az ezredforduló egyik legjelentősebb magyar irodalmi vállalkozásaként értékelték, elnyerte a rangos Palládium-díjat, szerzője azóta is a fiatal költőnemzedék legkedveltebb tagjai közé tartozik. A kivételes formaérzékű költő a Síró ponyva szövetét is gyöngéd figyelemmel szövögeti lenyűgöző egésszé. A letisztult versciklusok megszenvedett fegyelmezettségről és rendkívüli érzékenységről árulkodnak. Tóth Krisztina a hétköznapi események hátterében meghúzódó örökérvényűt keresi verseiben, méghozzá úgy, hogy belát, bevilágít a mindennapi történések mögé. Az elénk táruló látvány nem mindig szívderítő, a pontosan rajzolt, kinagyított részletek olykor valami bizonytalan, sejtelmes, baljós végkifejlet felé mutatnak. Abban a világban, ahol a ponyva is sírva fakad, s szinte a keletkezése pillanatában elmúlik minden, a csönd és a néma szemlélődés a túlélés eszköze lesz. Tóth Krisztina lírájában látszólag csupa apróságokról van szó: egy használt mosógép, egy kilógó kábel, egy macska lábnyoma, közben azonban életünk legfontosabb és jobbára megválaszolhatatlan kérdései bújnak meg a sorok között.
