Tóth Krisztina költő, író, műfordító

Fotó: Bulla Bea     

Síró ponyva

Versek a Síró ponyva című kötetből
(Magvető Könyvkiadó, Budapest 2004)

 

Síró ponyva

Tudtam, persze, kísértett létezése,
de most szagokkal üzent a más-világ,
mintha táborba induló kisfiának
pakolt volna az anyja: öblítő illatú ingek
és fehér zoknik a táskában összehajtva,
aztán ne maradj fönn soká.
Siettünk, lesz majd két napunk,
át a záróvonalon, át a túlba,
azt a sárgát előzd meg, és közel
érve, jól láttuk, ott a teherautó
alján, nevetnünk kellett volna,
te meg mit olvasol?
azt kellett volna,
nevetni mégis, írva állt:
“Síró ponyva”.
Lesz macska is

I.

Ámokfutás volt három éjszakán át:
a megjelölt kulcs nem illett a zárba,
forgatták csak, ahogy később a párnát,
mikor végül az idegen lakásba
bejutottak, két ágyat összetoltak,
takarónak a függönyt leszerelték,
álltak a zuhany alatt – hideg folyt csak
belőle, nézd meg, ilyen színű csempét
gyerekkoromban láttam, mondta, még emlékszem
a linóleumból a foltfejekre,
fekete-fehér kutyaarc, a szélen
megismétlődik- tudod, a részletekre,
szagokra mondom, cipelem magammal
(nem nyom a karom? Ha kell, itt a párna-)
az összes képet, mindjárt itt a hajnal,
jár a troli és ég az utcalámpa.

II.

Leányfalura menekültek aztán,
nem járt senki az éjszakai úton:
elég öreg ház, nem valami nagy szám,
de arra jó, hogy az ember megaludjon,
letekerték a kapuról a láncot,
várj csak, valahol itt a villanyóra,
kínai lakat volt, de látszott,
nem is használják, a rács tiszta rozsda,
és a takarók hűvös fűszagában
az a sok nyár, kék ülőke a vécén,
kerti cipők, szappant még nem találtam,
ez meg valami furcsa gyógynövénykrém,
apránként kigyulladt az összes ablak,
úgy égett mintha villám járna benne,
valamit most ígérj meg! (Jé, ott laknak?)
-aztán kilobbant: persze, persze, persze.

III.

Hogyha hajnalban nem jön az a macska,
feküdtek volna délig öntudatlan:
de így elnyújtott, gyerekhangú jajra
riadtak fel és lecsúszott a paplan,
a derengésben szétdobált ruhák közt
újra kezdték, mint aki csak szunyókált
a ringatást, a lomblyukaktól áttört
függöny mögött a neonfényű hold állt,
de már fent volt a nap is, égitestek
találkoztak félálomban az égen,
és kitakarva látszott, hogy a testek
még fiatalok, de már nem egészen,
hogy halandóak, de már nem egészen,
és csukott szemmel az egyik megígérte
a másiknak, hogy ott, a másik évben
lesz macska is, mert anélkül mit érne…
Csillagpázsit

I.

Kimegy hozzád a kisírt szemű asszony,
mezítláb áll és könnyű hálóingben:
nincs értelme, hogy megint itt virrasszon,
menjen aludni, mondod, mától minden
más lesz, mondod, ciripelnek a tücskök,
július van, hogy húsz éve veled hál,
ezt suttogja, a kerti padon ültök,
holdárnyék van és túl meleg nyár,
én az álom hangzavarában alszom,
fülelem kitakarózva a zárszót,
hogy mit felel még a kisírt szemű asszony,
mielőtt behúzza a szúnyoghálót.
A labdarózsa, ott a labdarózsa!
– és lehajolsz, hogy kézzel visszalökjed,
de széthullik puha kis darabokra,
csupa baljós szirom a fű előtted.

II.

Titkos indákkal minden összekötve:
fut a hajnalka, felül kinéz a kertből,
kék tölcsérével a csöndbe belehallgat,
na hány nap van hátra az életedből,
nekidől a dísznád a kerítésnek,
hórihorgas, cigarettázó férfi,
hűvösödik, fent a csillagok égnek,
nedvesedik a fű is, de nem érzi,
a medvetalp, mintha valamit tudna
bőrös leveleit mind ledobálta,
fönt a Nagymedve nem megy semmi útra,
aludj, minden ígéret megbocsájtva-
…nehéz elkapni hajnalban a percet,
mikor virrad, de a hold fénye hullik:
két árnyékot vet ilyenkor a tested,
és mind a kettő más irányba nyúlik.

III.

Milyen csönd lett, hogy hallgatnak a tücskök.
Száll az illat a muskátlifejekből.
Az óra, mikor éberen feküsztök,
most múlik el, be kéne menni, kelj föl,
megállsz a teraszon, csipkedni kezded
a száraz fejeket, a kertre nézel,
kopik a fű, hogy hol is volt a kezdet,
azon tűnődsz, hogy kitépkedni kézzel
már a mohát, úgy terjed, nem lehetne,
most látod csak, csupa moha a járda,
a napos részeket a tyúkhúr vette
birtokba, és hogy már nyár derekára
minden kiég. Feküdj még vissza, szólsz rá,
te megőrültél, mondja, nagyot ásít.
Mért, te ne nem látod nőni ezt a foltot?!
Hogy mindent elborít a csillagpázsit?!
Macabre

I.

A ház poklában három gyertya égett,
a boltozatba dísztéglát falaztak,
táncolt a láng, ahogy a vendégek beléptek,
a házigazdát ünnepeltük aznap,
átvitt minket egy dünnyögő kazánhoz,
derékban átölelte, úgy mesélte,
hogy jártak erre, hogy jutott a házhoz,
és hogy a pincerész a szeme fénye,
hogy ötven felé ez neki kijárt,
jöhetnek végre inni a barátok,
néztem a tojásba töltött kaviárt
és elképzeltem a petefészekrákot,
a cirkó fényes, feledékeny veséjét,
ahogyan pumpálja az emeletre
a vizet, s láttam fölfakadni vérét
egy szép üvegnek: “Egészségetekre!”

II.

Fázott a nő, egy karcsú gyertya égett
méhében, leült, túl közel a lánghoz,
hallgattam, kiszedtem a tölteléket
és vettem inkább krumplit a tojáshoz,
koccintottunk, mézédes volt a pezsgő,
kilenc értő száj tárgyalta a kertet,
legyenek fák, de fű is elegendő,
egy hely ahová meztelen kifekhet,
kilenc száj dícsérte a panorámát,,
és az ablakba kilencen kiálltunk,
tavat képzeltünk és kavicsos járdát,
korai fagytól derengett a “nálunk”,
táncoltunk, mintha víz alatt mozognánk,
kint meg a mindenség üvegfalú terme,
padlóba rejtett fény hínárja folyt ránk,
s szitált a dér a dupla porothermre.

III.

A házigazdát ünnepeltük aznap,
egy nő mellettem a jövőt emlegette,
és ahogy mindig, legnehezebb annak
volt aki onnan bámult a jelenbe,
a nyilas a mérleget szólongatta,
miközben viaszba fúlt a gyertya lángja,
odaát pedig röhögésbe a samba,
-senki se tudta, de mindenki járta-
a többieket a pincében találtuk
és szóltunk nekik, hogy valahogy hideg lett,
hirtelen sötét lett a lépcsőházuk,
minden lépésnél kapaszkodni kellett,
-senki se tudta, de mindenki tudta-
meglett aztán a kapcsolótábla,
álltunk a boltív alatt összebújva,
csupa fal volt a táncosok kabátja.
Angyali üdvözlet

I.

Nem kéne senkit gyűlölnöd- susogtad.
De láttam őkat a járdán imbolyogva
duzzadni lassan, mint a teliholdat,
vagy fölszállni a tömött villamosra
tehénszemükben álmatag derűvel:
aludj, aludj, még minden lehet újra,
gonosz osztálytárs, aki kezében tűvel
jár a padok közt és mindet kiszúrja,
valahogy csupa léggömb volt az utca,
az enyémet meg egy üres pillanatban
elengedtem és gázzal telefújva
visszahúzta a csillagközi katlan-
ne nézz utána, mondtad, és lefogtad,
aludj inkább, a szemem, sose lesz meg,
dehogynem, mondtad, – bámultam a holdat,
súlytalan űr párnás öblén a terhet.

II.

Ahogy forgott és keringett a vatta,
páragomolyból íródtak a frontok,
alig látszott, hogy a jobb oldal arcra
emlékeztet, hogy az örvény a homlok
közepe lesz, hogy ahol a fagy tolja
maga előtt a langyos áramlást, a
törésvonalnál kezdődik az orra,
alatta meg az a kerek az álla.
(Zápor. Zivatar. Időnként még a szél is
megélénkülhet.) Ez az egyetlen képem,
hordom magammal, mint valami fétist,
a pénztárcámban. Össze kéne tépnem,
számok a bolygóközi időből,
ahol most ázik (Tényleg, volt-e haja?),
fotó a percről, mikor kivált a ködből
és látható lett az Űrnek angyala.

III.

Hideg, hideg. Átmelegedni nem bír,
és telni sem. Hanyatt fekszik a kádban
a test, aki vagyok, lebeg a melle, kört ír
hasa körül és megfordul az áram,
fekete lyuk, a tudat lefolyója,
mi kötözi a lélegző világhoz,
egy fém köldökzsinór, a végén zuhanyrózsa,
zubog, zubog, nem is vagy itt, csak álmodsz,
hetek óta, képzeld, sötétet vérzek,
mintha az éjt kellene szűrni rajtam,
aludj inkább, hadd ússzanak a részek
helyükre vissza, minden a víz alatt van,
ontja egy arc, mintha az orra folyna,
egy krómangyal, az űr klóros vizét:
nézed hosszan, lélegzet-visszafojtva,
nézed piros-kék, talányos íriszét.
Kormorán

I.

Nem a hőség, a macskák hangja vert föl,
ahogy sikoltva párzottak a járdán,
vagy az álmodban nyáladhoz kevert föld
szivárgása az árnyékszinű párnán,
visszerek görcse, az ágyékhajlat
felől a térdbe kúszó fájdalom,
nem ez ébresztett: másképp kaptad
a plédet hirtelen össze válladon,
mi az isten, verte a torkod egyre,
mi az isten, hogy nem hallani semmit,
kibámultál az éjszakai kertre
és kinyitottad az ablakot, hogy enyhít
valamit majd a levegő a nem várt,
szívtáji szerelmetes szorításon:
öregszel, Chevalier de Seingalt,
hív a legvégső ölelés, barátom.

II.

Eszedbe jutott a tengerparti deszka,
az őrületben elkapott tekintet,
hogyan kúszott és engedett a test a
pallón, amikor felgyűrted az inget,
és meglepődtél, hogy szőke volt a szőre,
a csiklója pici, alig találtad,
vajon mért gondolsz most erre a nőre,
mikor összesen háromszor, ha láttad…?
Vagy a spanyol lány, aki rád se nézett,
riszált hanyatt a csipkéből kibontva,
ujjadon körben lüktetett a végzet,
nagy és fekete volt a mellbimbója,
ahogy sejtetted is…vagy az a kis pisze
magyar cseléd, mellén a kék erek…
“Uram, ha holnap indul, majd elvisz-e?
Izenjen, ha befogtak és megyek!”

III.

Nehéz haját csigába fölcsavarja,
anyád ujján fénylik a füsttopáz,
tükör előtt a karját kitakarva
próbálgatja, hogy hogyan fest a póz,
hirtelen észrevesz: futás az ágyba!
A parkban kint színészek hangoskodnak,
és még sokáig ébren tart a lárma:
aludj fiam, mert hosszú lesz a holnap!
Aludj fiam, mert én már nem vigyázok,
“Szép a hajad, anyámnak volt ilyen” –
miért vernek föl álmodból az álmok:
“Ugye uram, ha befogtak, majd izen?”
– Miért pont most a kikötői hajnal,
a parton a távolodó kormorán?
Hogy fázol és hogy mit viszel magaddal
en regardant ce pauvre corps mourant.

sorsF� �khE� �� este.
Kigyúló ablak ahogy mozdulnak úsznak a falakon és szobákon.
Át a parkon az olvadó föld a zápor színeivel elkeverve.
Jön a sötét megül a padon kukán a tetőn úton a kavicságyon.

Hány éve már hogy itt lakom ezt láttam mindig minden ablakomból.
A felhős varjúfoltos a tiszta dermedt vizü a fodros égen.
Gyerekkoromból gerlehang a szürkületbe hogy szól.
Balkon ködkürtje volt idáig hallom nem is értem.

Honnan fúj az idő mikor volt az hogy telni kezdett.
Fogyni kihűlni arc téli holdé szerelmesé baráté.
Hogy volt előtte is befelé néző vaksi kezdet.
A havak éve volt fehér úttalan úté semmi másé.
Óda az ötvenes férfiakhoz

Hol vagytok ó, ti drága, szerelmes férfiak,
és hol van, hol van az írógépetek:
hulló hajszállal és korpával volt tele
a billentyűk között – milyen sötétben kattog a szívetek,
hogy ez a vége most vagy ez a zúgó csend
az út fele?
Néztem háttal a tükörben a
fenekem, mit mondjak, nem a régi,
mégis iszonyúan kívánlak, bárki légy,
mindig te vagy csak,
te drága negyvenéves férfi, aki lassan
ötven leszel, a hátad érzi,
elég rendesen őszülsz és
ha mosolyogsz, látni
hogy a szemfogaid rohadnak.
Remegett a kezem, amikor eljöttél és
a konyhában a kenyeret kentem.
Remegett a kezed és később
a hangod is a telefonban.
Mert benne élsz te minden ronda
nyakkendőtűben, egész átbökött
életemben, minden légüres
szerelemben, lakásban,
lépcsőházban, a szagokban.
Az ötvenéves férfi mint
lehulott nyárfalomb az úton,
avar, mely lassan gyullad és kékes füttel ég,
de felsugárzik titkosan mint kertben őszi tűz,
és láthatatlan van jelen,
álomban bányalég.

Welcome , today is kedd, 2017-12-12