Tóth Krisztina költő, író, műfordító

Fotó: Bulla Bea     

Takács Ferenc írása a Magas labdáról (Népszabadság, 2009. július 18. Hétvége melléklet)

Takács Ferenc

Sodrásban, örvényben

Tóth Krisztina: Magas labda

Tóth Krisztina új kötetének harmincöt versében feltűnő gyakorisággal találkozunk a „folyó” szóval és rokon értelmű társaival: az „áramló víz” képzetköre a jelek szerint a gyűjteményben kulcsszerepet vivő költői képek anyaga vagy hordozója („vehikuluma”, ahogy a képkészlet-elemző szövegmagyarázók ezt annak idején elnevezték). Többnyire diadalmas és kiszámíthatatlan erőként jelenik meg, amellyel szemben tehetetlen az egyéni akarat: sodrás és örvénylés képeiben. Akár még – ha szabad ezt az avítt kifejezést használni – szerelmes versben is: „Miféle testben jössz elém / a földi sodrásban megint? / Folyton változik alakod / a nevek örvénye szerint…” (Repülő).

De ugyanez a képzetkör – az áramló, sodró, örvénylő folyam – uralja a versfüzért nyitó és záró – mintegy keretező – két hosszabb verset, a Hangok folyója és az Esős nyár címűeket. Csúcsteljesítmény mindkettő, zaklatott, ajzott, előadásmódjában is sodró-áradó lendületű vers. Mindkettőben Élet és Költészet, a létezés mindent magával ragadó és a semmibe sodró árama és az öröklétbe feltartóztathatatlanul igyekvő végtelen versmondat ötvöződik tragikusan emelkedett jelképpé, ujjongás és rettenet paradox érzelmeitől kísérve: „Dobog a szív alatti szív, zubog a hang alatti szó, / hidak alatti örvény, mondat alatti mondat: / mit visz a felduzzadt vízű, mély folyó, / redőzött, bolyongó ágya mit sodorhat?” (Hangok folyója)

Ez a két vers adja meg a kötet vezérszólamát. Amit persze a többi vers közül nem egy gondosan ellenpontoz: Tóth Krisztina igen sokat tudó költő, számtalan módját ismeri ujjongása és rettenete kifejezésének. Örvénylő áramlás mellett például dermedt és szorongató állóképekben szólal meg: „Morajló kővidék / ahol a semmi kel. / Esős aszfalt az ég / elgurult felnivel.” (Sötétben járó) Vagy idézgetős és szófacsaró humorral: „Tedd a kezed fenekemre, / mintha kezed kezem lenne! / Hadd szabadjon egyszer hinnem,/ hogy elmegyünk hazább innen.” (Letölthető csengőhangok)

Külön csoport az utánköltő-újraíró verseké. Ezekben Tóth Krisztina játékossága – mely nála inkább komoly és elszánt, mintsem felszabadultan felhőtlen dolog – kap teret. Van, ahol mulatságosan bizarr a végeredmény, mint amikor Futrinka utca címen József Attila Születésnapomra c. versének strófa- és rímképletét utánozza le. De az utánzás többnyire nem szubverzív, ironikus és parodisztikus irányú, s nem is pastiche-jellegű. Inkább az eredeti vers (és költői világ) utánagondolása, még inkább önmaga személyére és költészetére vonatkoztatott meghosszabbítása a kivehető indíték, például a Delta című, Kosztolányit idéző költeményben, az Orbán Ottó-versre írott Programban, vagy a Hasonlatok címűben, amelyben egy József Attila-sort gondol tovább a költő. Kivételnek látszik, de mégis csak hozzájuk tartozik a közhellyé nyűtt Shakespeare-szonett emelkedett hasonlatait keserű iróniával a lumpenlétbe lerugdaló Az vagy nekem… című szerelmi vallomás: „Az vagy nekem, mint rabnak a fegyőr, / seggnek a tanga, combnak a borosta”, stb.

Ugyanide tartozik a Hála-változat című vers is, amely – részben idézetek révén, részben név szerint – afféle tisztelgés a mestereknek, Arany Jánostól Petri Györgyig. Szép és helyénvaló gesztus, de Tóth Krisztinának nem kell hálálkodnia: a mesterek hangja ma már csupán akkor hallatszik ki verseiből, ha ő is úgy akarja. Független, érett és jelentős költészet az övé. Jelen kötete is bizonyítja, hogy immár minden labdát vissza tud adni, s nincs olyan magas labda, amelyet le ne tudna ütni.

Magvető, 60 oldal, 1990 forint

Az írás megjelent: Népszabadság, 2009. július 18. Hétvége melléklet, 11.

Welcome , today is Saturday, 2019-05-25