Tóth Krisztina költő, író, műfordító

Fotó: Bulla Bea     

Tamás Zsuzsa kritikája a Vonalkódról

Tamás Zsuzsa

Egyenes beszéd

Tóth Krisztina: Vonalkód (Tizenöt történet)
Magvető, 2006. 184 oldal, 1990 Ft

„Utáltam, hogy van test és van halál, és hogy a halál a test által beszél” – jelenti ki a narrátor Tóth Krisztina egyik történetében.

A Vonalkód című novelláskötet egyes szám első személyű elbeszélői utálnak és undorodnak, de nem keserűek, csak látnak és láttatnak, nem feledik a beléjük égő, az öt érzékre ható és az azokon felül álló tapasztalatokat, és mindannyian tudják, hogy van test, amely romlékony, van halál, de van gyönyör és születés is, és mindeközben éhségek, lázak – a szó szoros és metaforikus értelmében egyaránt.

A tizenöt novella közül tizennégyben azonos narrátor és főhős: így az én-elbeszélők hangját az olvasó hajlamos önéletrajzi hangként értelmezni. Kiszolgáltatott, pelenkás haldokló és újszülött testek vízióival keretezve a szemünk láttára cseperedik egy kislány kamasszá, hogy aztán a nagylány igazi nővé, anyává váljék; világos, hogy az elbeszélők nem azonosak egymással (s különösképpen nem Tóth Krisztinával), a cigányputriban éhező kislány nem ugyanaz a kislány, aki szőnyegpadlót ragaszt a Kistibivel, mégis olyan olvasói-befogadói reflexeket mozgat meg az ismerősnek tűnő nyelv és a következetes kronologikus sorrend, hogy egy vonalba rendeződnek a néha amúgy is érzetek-asszociációk mentén alakuló történetek, mintha egy fejlődésregényt olvasnánk.

Az 1967-es születésű Tóth Krisztinát költőként ismerhettük ez idáig – prózája, noha szépelgéssel igazán nem vádolható, s nem nélkülöz beszélt nyelvi elemeket sem, lírai nyelvi szövedék, amely „rokona és ismerőse” a modernen túli önéletrajzi jellegű regényeknek annyiban, hogy nyelve szinte önálló életet él: visszatérő szavak, mondatok válnak többértelművé, de sohasem a szóviccek könnyedségével. A Tóth Krisztina-novellák humora – mert az is van nekik – másból fakad.

Visszatérő motívum, hogy áll a főhős a tükör előtt, s a tükörből nézi önmagát, s mindazt, aki-ami mellette-mögötte van. Maga a kötet is: tükör. Az elsőként kirajzolódó látvány a mindenkori nő profilja. Kádár János is egy szerelmi csalódás hátterében hal meg, mintegy mellékesen: és nem elkerülhető a mondat, hogy az irodalmunk autobiografikus1 regényeiből – és saját múltunkból – is oly torokszorítóan ismerős, nyári táborokban, állatkínzások szemtanújaként megélt „idegenség” élményén túl mégis éppen ez a magától értetődő nőiség az, amiben alapvetően különbözik az egyes szám első személyben hömpölygő, múltidéző szövegektől, és sajátos hangvételének, mélységes szomorúságának, de talán még a humorának is ez az egyik fő forrása.

Tóth Krisztina minden mondatával arról vall: lenni, nőnek lenni ilyen. Ilyen nehéz. Mindeközben bátran támaszkodik olyan – nem pusztán kor- és hangulatfestő, generációs – közös tudásokra, amelyekről bizton érzi, elég utalnia rájuk: „azért mégiscsak törvények szövedéke a világ”, mondja, s mi, olvasók, kortól és nemtől függetlenül József Attila Eszméletére ismerünk, vagy idéz egy Bikini-dalszöveget, vagy csak rákezd, „Egy boszorka van” – mi úgyis tudni fogjuk, hogy (legalábbis a népdalban) három fia van.

Költészetének ismerői pedig akár úgy is érezhetik, a Vonalkóddal egy kifejtett Anyai listát2 kaptak útravalónak: tudjuk, mit kell tenni, ha azt halljuk, „szedd össze magad”, és nem ússzuk meg „a lélek szarszagát” sem. Ahogy az utolsó novellában felcsendül a bűnbánó zsoltárokból ismerős „miserere” imperatívusza3 – könyörülj! –, és pontos leírását olvashatjuk a miserere – bélsárhányás – tüneteinek, világossá válik, hogy nem, nem lehet csak úgy „húzni egy vonalat”, nem lehet továbblépni, nem lehet felejteni, marad az „évtizedes fájdalmak emléke”, az „elhangzott mondatok sajgása”.

„Hogy bizonyság vagy erre,/ legalább azt köszönjed” – mondanám én is József Attilával, de nem szeretném a Tudod, hogy nincs bocsánat rettentő bizonyosságával zárni írásom. Lapozgatom a Porhó című kötetet, a Havak éve ciklustól is meg akar szakadni a szívem. Legyen egy sor a Naplóból4? Igen. Talán azért van így, mert „közben áll az idő és néz a szeme se rebben”.

Jegyzetek:

1. önéletrajzi
2. Tóth Krisztina: Anyai lista, Porhó, Magvető, 2001, 52. o.
3. felszólítása, felszólító módja
4. Tóth Krisztina: Napló, Porhó, Magvető, 2001. 29. o.

Welcome , today is Sunday, 2019-05-19