Tóth Krisztina költő, író, műfordító

Fotó: Bulla Bea     

Újabb versek

Újabb versek

Hála-változat

Arany színekben játszó szén szavak,
Babits a fény, Ady a nagy zsarátnok,
boldog-szomorú lidérc leng: ha játsztok,
zümmögi halkan, csak tűzzel szabad,

Nemes, Nagy dolgot! Hány láng sisteregne,
Füst csapna fel, Weöres sziporkatánc,
Kormos Vas bongna, izzana a rács,
mennyi kanyargó seb, mi nem heged be,

s bár igaz lenne majd, hogy Lesz Vigasz-
J. A. szájából érdes volt az élet,
Petri szájából szép volt a pimasz:

bárhogy mozduljak, lángnyelven beszélek,
torkomban hangjukkal, de semmi az,
ha tőlük éghet éneke az énnek.
Futrinka utca

Harmincnyolc év, futó fonál.
Az ember rojtokat talál

– hanyag
anyag –
e földi, pöttyös kis ruhán
mit hord és igazgat sután,

kinek,
minek,
ha egyszer úgyis visszabont,
feslik simából fordított,

a Kéz,
ha kész
már érzi, úgyse lesz soha
ha nem lesz léte otthona,

akar,
akár
a színpadon a kesztyűbáb
játszani valami saját

mesét,
mi mást,
füstölgő kéményt, házikót,
Futrinka utcát, bármi volt,

örök
körök
után is fölvesz kis kötényt,
hisz telefonált az imént

Cica-
mica,
hogy Tádé meghűlt és beteg,
úgyhogy van dolga rengeteg,

legyen
egyen-
letesen befűtve a tökház,
vigyázz, Mazsola, nehogy megfázz,

halál
ha lel
utat is hozzánk, nem vagyunk
futó fonál csak, filc, magunk

helyett.
Helyet
foglal középen, integet
és onnan csókol Titeket

Böbe
baba!

 

Szülők

A sárga fű között egy férfi, egy nő.
Szelet vetnek, hajladoznak a fényben.
Forog rajtuk a lomb árnyéka, felhő
vonul a kert fölött, hol beborul az éden,
hol fényben áll, az ágak közt a fákon
pókhálóban levél, darazsak lepte rések,
rothadó alma, selyemszálon
pörgő féreg, zsibongó seregélyek,
szelet vetnek, hajladoznak a napban,
anyaszült meztelen föld zúg, a ringló
potyog az ösvényre, fejét föltartva, halkan
megáll a sás között és vár a sikló.

Ne félj, ne félj, a felporzó morajba
belevegyül a percek surrogása,
ne fél, ne félj, nem jött el, déli nap van,
messze van még a szélnek aratása,
messze van még a felhősávos ég is,
a túlpart megdőlt jegenyéi, messze
mindig a test a testtől, mégis
ölelik egymást állva, nem eresztve,
mindig így indul, hajladoznak a fényben,
az apák nemzik folyton a háborút,
nem baj, ne félj, úgy lesz, mint egyszer régen-
megállt a szél, csönd lett és beborult-

A fal mellett a fűben szétdobálva
lyukas strandlabda, foszlott hintaágy,
már csak halványan látni odaátra,
dörgés hullámzik, úgy jön, mint a vágy,
ki tudja honnét, haránt veri a kertet,
görget egy vödröt, vacog az összes ablak,
dobog a bádog, áznak a kint felejtett
ruhák, részeg napernyőt dönt a falnak,
potyog a gyümölcs, leválik mind az ágról,
anyaszült meztelen föld zúg, hiába
futkos a visszhang, csak dől, szakad a zápor,
csak sír a felfordított csónak nagy hasára.

 

A világ minden országa

(A vers elnyerte a 2008. évi Salvatore Quasimodo nemzetközi költőverseny díját)

Forgott a nyárfavatta, nem volt kitáblázva az égető,
aztán feltűnt a műút végén a csavart kéményű pléhtető,
és tudtam, hogy az az, valaki mobilozott az udvaron,
a kapu tárva-nyitva állt, köszöntem, gondoltam, úgy hagyom,
megállított egy férfi, kérdeztem, hogy jutok az irodába,
szóval maga jött egyre, akkor a maga nagymamája,
éppen időben, mondta, már be van kezelve a néni,
nem mertem rákérdezni, hogy ezt pontosan hogy is érti,
de még igazolnom kellett, hogy a magyar állam polgára,
s az elhunyt ily módon jogosult a hamvasztásra.
A papírokat az asztalra tettem, egy nő meg a gépen
babrált: az útlevél a fűzésnél, pont középen
kinyílt a levegőtlen szobában, mint egy ablak,
pecséttel tanúsítva, hogy birtokosa

a világ minden országába utazhat.
A világ minden országának csarnokában
egy szürke, zúgó monitor előtt álltam,
és figyeltem a nagyanyám útra felöltött arcát,
ahogy a sínen lehunyt szemmel haladt át,
és még hasonlított magára, csak hegyesebb volt az orra,
e már jobban hasonlított az összes földi halottra,
májfoltos, sárga tokká változott, puszta testté,
ez hamis világ timnüce belől menté,
amikor becsúsztatták, hirtelen elnéztem máshová,
és odutta vala neki paradicsumut hazoá,
és széket toltak alám, üljön le, ha kivárja,
de menni kellett a gyerekért az iskolába,
nyomogatták a gombokat, zúgni kezdett az áram,
egy óra negyvenhat volt. Nem hiszek
az örvénylő test feltámadásában.

Nyár turbinája, száraz esőt hadart az égbolt,
hunyorogtam, odakint meleg szél volt,
karcos felhőt kavart, vitte, besodorta középre,
nem őt sirattam, nem beszéltünk már vagy öt éve,
nem azt az arcot, kezet, nem a sápadt gyerekkort,
hanem a testet, a testet, a testet, hogy csak ez volt,
hogy ennyi az egész, leváló bőr, lila körmök, hogy ennyi,
hogy üres test vagyok és hogy nem bírlak nem szeretni,
hogy a világ minden országa egyetlen test maga,
hogy mégsincs otthona, hogy másban sohase ér a test haza,
autók dudáltak és jött egy biciklis, kikerült,
a por a bőrön át lassan a szikkadt szívre ült,
két óra múlhatott, mikor tudtam, még mindig égett –
Mentem valahol az Auchan mögött,
hogy megtaláljam a HÉV-et.

 

sz�U�sb�X ���lénkülhet.) Ez az egyetlen képem,
hordom magammal, mint valami fétist,
a pénztárcámban. Össze kéne tépnem,
számok a bolygóközi időből,
ahol most ázik (Tényleg, volt-e haja?),
fotó a percről, mikor kivált a ködből
és látható lett az Űrnek angyala.

III.

 

Hideg, hideg. Átmelegedni nem bír,
és telni sem. Hanyatt fekszik a kádban
a test, aki vagyok, lebeg a melle, kört ír
hasa körül és megfordul az áram,
fekete lyuk, a tudat lefolyója,
mi kötözi a lélegző világhoz,
egy fém köldökzsinór, a végén zuhanyrózsa,
zubog, zubog, nem is vagy itt, csak álmodsz,
hetek óta, képzeld, sötétet vérzek,
mintha az éjt kellene szűrni rajtam,
aludj inkább, hadd ússzanak a részek
helyükre vissza, minden a víz alatt van,
ontja egy arc, mintha az orra folyna,
egy krómangyal, az űr klóros vizét:
nézed hosszan, lélegzet-visszafojtva,
nézed piros-kék, talányos íriszét.
Kormorán

I.

Nem a hőség, a macskák hangja vert föl,
ahogy sikoltva párzottak a járdán,
vagy az álmodban nyáladhoz kevert föld
szivárgása az árnyékszinű párnán,
visszerek görcse, az ágyékhajlat
felől a térdbe kúszó fájdalom,
nem ez ébresztett: másképp kaptad
a plédet hirtelen össze válladon,
mi az isten, verte a torkod egyre,
mi az isten, hogy nem hallani semmit,
kibámultál az éjszakai kertre
és kinyitottad az ablakot, hogy enyhít
valamit majd a levegő a nem várt,
szívtáji szerelmetes szorításon:
öregszel, Chevalier de Seingalt,
hív a legvégső ölelés, barátom.

II.

Eszedbe jutott a tengerparti deszka,
az őrületben elkapott tekintet,
hogyan kúszott és engedett a test a
pallón, amikor felgyűrted az inget,
és meglepődtél, hogy szőke volt a szőre,
a csiklója pici, alig találtad,
vajon mért gondolsz most erre a nőre,
mikor összesen háromszor, ha láttad…?
Vagy a spanyol lány, aki rád se nézett,
riszált hanyatt a csipkéből kibontva,
ujjadon körben lüktetett a végzet,
nagy és fekete volt a mellbimbója,
ahogy sejtetted is…vagy az a kis pisze
magyar cseléd, mellén a kék erek…
“Uram, ha holnap indul, majd elvisz-e?
Izenjen, ha befogtak és megyek!”

III.

Nehéz haját csigába fölcsavarja,
anyád ujján fénylik a füsttopáz,
tükör előtt a karját kitakarva
próbálgatja, hogy hogyan fest a póz,
hirtelen észrevesz: futás az ágyba!
A parkban kint színészek hangoskodnak,
és még sokáig ébren tart a lárma:
aludj fiam, mert hosszú lesz a holnap!
Aludj fiam, mert én már nem vigyázok,
“Szép a hajad, anyámnak volt ilyen” –
miért vernek föl álmodból az álmok:
“Ugye uram, ha befogtak, majd izen?”
– Miért pont most a kikötői hajnal,
a parton a távolodó kormorán?
Hogy fázol és hogy mit viszel magaddal
en regardant ce pauvre corps mourant.

sorsF� �khE� �� este.
Kigyúló ablak ahogy mozdulnak úsznak a falakon és szobákon.
Át a parkon az olvadó föld a zápor színeivel elkeverve.
Jön a sötét megül a padon kukán a tetőn úton a kavicságyon.

Hány éve már hogy itt lakom ezt láttam mindig minden ablakomból.
A felhős varjúfoltos a tiszta dermedt vizü a fodros égen.
Gyerekkoromból gerlehang a szürkületbe hogy szól.
Balkon ködkürtje volt idáig hallom nem is értem.

Honnan fúj az idő mikor volt az hogy telni kezdett.
Fogyni kihűlni arc téli holdé szerelmesé baráté.
Hogy volt előtte is befelé néző vaksi kezdet.
A havak éve volt fehér úttalan úté semmi másé.
Óda az ötvenes férfiakhoz

Hol vagytok ó, ti drága, szerelmes férfiak,
és hol van, hol van az írógépetek:
hulló hajszállal és korpával volt tele
a billentyűk között – milyen sötétben kattog a szívetek,
hogy ez a vége most vagy ez a zúgó csend
az út fele?
Néztem háttal a tükörben a
fenekem, mit mondjak, nem a régi,
mégis iszonyúan kívánlak, bárki légy,
mindig te vagy csak,
te drága negyvenéves férfi, aki lassan
ötven leszel, a hátad érzi,
elég rendesen őszülsz és
ha mosolyogsz, látni
hogy a szemfogaid rohadnak.
Remegett a kezem, amikor eljöttél és
a konyhában a kenyeret kentem.
Remegett a kezed és később
a hangod is a telefonban.
Mert benne élsz te minden ronda
nyakkendőtűben, egész átbökött
életemben, minden légüres
szerelemben, lakásban,
lépcsőházban, a szagokban.
Az ötvenéves férfi mint
lehulott nyárfalomb az úton,
avar, mely lassan gyullad és kékes füttel ég,
de felsugárzik titkosan mint kertben őszi tűz,
és láthatatlan van jelen,
álomban bányalég.

Welcome , today is péntek, 2017-07-28