Tóth Krisztina költő, író, műfordító

Fotó: Bulla Bea     

Vári György: Óda a harmincas hölgyekhez

Vári György

Óda a harmincas hölgyekhez

Tóth Kriszta versei úgy tudnak a magyar költészet legnemesebb hagyományainak közelében maradni, hogy közben folyton távolságteremtő gesztusokat tesznek. Egyszerre vallják és tagadják a Nyugat vers és formeszményét, leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy az esztétista nemzedék Petrin és nemzedékén átszűrve jelenik meg ezekben a versekben, másrészt a Petri-féle versbeszéd a dalszerű megszólalás tiszta hangzásával dúsul. A kötet egyik verse épp ahhoz a Vas Istvánhoz szól, aki költészetében hasonló ötvözet létrehozásával kísérletezett. Nehéz eldönteni, hogy a megidézett Vas-vers, az Óda a tegnapi asszonyokhoz retorikai felépítését ( a költemény végén megjelenő, hosszan előkészített, erős képek) szigorúan követő Tóth Krisztina-óda címzettje a vershelyzetbeli kedves vagy a megidézett költő. Tóth Kriszta kedvenc műfaja az egyszerű érzelmekről szóló, csilingelő, tiszta rímes, az átélő befogadás lehetőségét megteremtő dal. A műfaj előírásait követve versei egyszerű, örök érzelmekről szólnak régi-régi toposzokat felhasználva, csak éppen nagyon rafináltan, áttételesen teszik. Az emelkedett versbeszéd magasztosságát oldja verseiben az élőbeszédszerűség, az enjambement-ok, a roppant bonyolult, beékeléses mondatszerkezetek, a kétértelműsítő szójátékok kizökkentenek a dúdolgatásból, komoly intellektuális munkára késztetnek, anélkül, hogy megszűntetnék az átélés varázsát. Az élőbeszédszerűség oka az, hogy a versek mintha egy folyamatosan zajló dialógus töredékei volnának. Nagyon gyakran használják a megszólítás alakzatát, a versbeli Te, a versszituációban többnyire a kedves, de végső soron nyilván az olvasó. Ez a megszólítás azonban egy folyamatos megszólítottság következménye pusztán, a lírai én beszéde csak reakció.“Itt kéne hagyni az egészet,/ ahogy belőlem kiváltál,/részetlen részem. Úgy teszek/mindent, úgy élek, mintha látnál.” A vers születésének oka a hiány, a távoli Te szólítása a beszéd küldetése. A Te nincs jelen, de nem tűnik el végleg soha, távolból figyelő arc, amely formálja a lírai én-t. Ettől a tekintettől nem lehet szabadulni: “ aludnom kéne súlyos évekig./Merülj, merülj, ne juss eszebe,/hogyha a nevem kérdezik, ne gondoljak a te nevedre.” Megszólító és megszólított, én és te folytonosan keverednek a versben és ezáltal foglyul ejtik az olvasót is ebben a elrejtőző-kitárulkozó, hívogató és titokzatos versvilágban. Az egyik kötet címadó verse a “beszégetés fonalá”-ról szól.”az/ összes járdát betekeregte/, onnantól nem is húzta senki/, ott kígyózott folyton a lábuk/ körül, nem tudtak hazamenni,/végül az utcasarkon ketté-/tépték, de mindig új alakban/ követi azóta is őket/ susogva, kúszva, szakadatlan”. Tavalyelőtt megjelent gyűjteményes kötetének címe Porhó, a kötet címét adó költemény pedig a Születésnapomra parafrázisa, vagyis számvetésvers. A kötetcím így magát a kötetet is számvetésként értelmezi. Aki elolvassa, tudni fogja, “mire volt jó/harminckét éven át e porhó” és csak az lehet számára kérdés, hogy “szívek, szavak mélyén mi ülepszik, mi lesz”. Az eddigi pálya mindenestre azt mutatja, hogy nincs okunk az aggodalomra.

Welcome , today is szerda, 2019-02-20