Versek (szemelvények)

Versek a Porhó című kötetből

Versek a Síró ponyva című kötetből

Újabb versek

Versek a Porhó című kötetből
(Magvető Könyvkiadó, Budapest 2001)

Porhó

egyszercsak majd megérkezem
s ittlétemet
átlátom ott ?!
 

A Minotaurosz álma

Küld egy mosolyt

I.

Múltkor a metrón egy idegen arcban a szemedbe néztem.
Vannak ilyen napok amikor minden úgy emlékeztet.
Valaki valakire leszállsz elébekerülsz mégsem.
De ez egy másik év ami múlt folyton nem létezhet.

Egy régi osztálytársam is szembejött ugyanúgy még gyerekként.
Különben sose hittem el hogy mi is egyszer.
Istenem mennyire mennyire szerettem volna melléd.
Ott állsz a metrón és puff egyszercsak megöregszel.

Szoktam gondolni rá mit szólna egymáshoz ez a két test.
Hogy milyen lehet az illatod biztos ma már más.
Hogy vajon tudna-e szólni egymáshoz ez a két test.
Ahol a kisfiam született van egy vékonyka vágás.

Valahogy szélesedik a csípőm is nem tudom mire vélni.
Ezt az egészet nem boldogít igazán nem is fáraszt.
Különös volt abba a másik arcba belenézni.
Idegen szemeiddel láttad ugye idegen számat.

II.

Néha megijedek ha megszólalok meghallom az anyámat.
Múltkor a moziban a tükörből szinte rám szólt.
Ahogy a szappant fogta hirtelen az az érzésem támadt.
Mire volt jó az a sok szaros év hogy kár volt.

Sőt a férfi akivel élek vele is bizonyos hangsúlyokban.
Meg a kutyánk főleg a nézésében de tényleg.
Az anyámmal az előbb különben nem túloztam.
De látod nem is tudom ezekről mért beszélek.

Utolsó karácsonyom volt gyerekként kaptam egy macskát.
Egy közért mellett laktunk hó volt forgalmas úton.
Meglátott futott elém akkor szaladt át.
Hányadszor kéne annyi mindent megtanulnom.

Mielőtt akár egy kavics gesztenye egy falevél is.
Azt válaszolnád éppen ezért és lehet ebben.
Valami hogy én aki láttam és tudom én is.
Hülyeség mondom a teremtés strébere lettem. 

III.

Tavaly ősz elején amikor beköltöztünk ebbe a házba.
Minden csupa higító festék meg csupa por volt.
Vártuk megváltozik a szag a lélegzetünktől hátha.
Aztán egyre hűvösödött nem is emlékszem hogy volt.

Egyszercsak nem lehetett már reggelenként a teraszra.
Kiültél vitted a kávét és fázni kezdtél kabát.
Nélkül nélkül az üres helyeket hogy belakja.
Valahogy elrendezi ez ember feltalálja magát.

Olyan furcsa ez a mai fény mint egy távoli évszak.
Mintha valaki más lennék vagy inkább valahol máshol.
Be is mentem egy kardigánért hiába még csak.
Nem is színekből inkább a levegő állagából.

Tudni nem a nyár rajzolódik ez az ősz arca.
Szájforma rozsdafolt hallgat nézd a levélen.
Bámul a kisfiam régről csecsemőszemű macska.
Szélcsend vékony füstjele nézem nézem.
 

Jár ide egy rigó körbeugrál csipeget néha fölnéz.
Szeretem ezt a napszakot száradó ruhát kirakni sárga fűre.
Bolygó körhinta-fény nyárvégi csönd szívben törökméz.
Ahogy lebeg a kerten át az árnyék deja vu-je.

Bent a szobában is mint egy poros könyvben a lapok közt.
Préselt levél színű szemhéjak mind lecsukva.
Miért nem mondjuk a múltra elment miért nem a mostra eljött.
Ha a jövő jövő nézem a falon ágak és fény-reluxa.

Tudok két ilyen délutánt is teaszín levegőt mintha látnám..
Gyerek voltam begurult a zsiguli a telekre.
Gereblyéztünk voltak már gesztenyék is a járdán.
Alacsonyan sütött olyan a másik is hogy most lehetne.

Hazamenet a küszöbre hullott levél várt egyszer írt csak.
Az aki hagyta kár hogy nem talált otthon mert hol is voltam.
Tudtam előtte is de csak mint lombokra néz a színvak.
Milyen is az idő látom hogy elmúlt én meg hol is voltam.

II.

Senem senem egylevegővel az őszi meleg szél.
Kertben sértődötten locsoló apát eljön és megvigasztal.
Babrál csatornabádogot fiatal nő kilép fölnéz nevetgél.
Senem most senem máskor semmikor árnyékírta arccal.

Halottak ősszel kendőt nem viselnek bokrok közt sem igen járnak.
Senem mutatják mely bogyók ehetőek kökény ugyan már.
Hajat nem igazítnak lencsébe (feketebodza) sose állnak.
Senem a meleg őszi senem a metsző téli más huzat vár.

Rájuk a kert álmodott negatívja hamuszín murvaösvény a házig.
Kedves fijam hozzál cigit meg pénzt ha erre jöttök.
Adagolókanál tápsót kever ki pólóban áll dehogyis fázik.
Nem kell maradnotok elég ha épp csak beköszöntök.

Senem senem száraz levelek surrogása a földön.
Már megfordultak annyian kedves fijam vigyázz magadra.
Mit is akartam még ami a nagy kannában volt azt külön töltöm.
Azzal még bent locsolhatsz a rózsa télre már betakarva.

III.

Elültettem a tulipán a krókusz meg a nárcisz.
Hagymákat későn ezt is éjjelente már fagyok jönnek.
Hamar itt van a hó aztán a fény ideje máris.
Tavasz lesz pára és sziromszaga a földnek.

Eszembe jutottál ahogy a kertben a kis lyukakat ástam.
Hogy Kedves Vali ezt találtam egy lapra felírva tegnap.
Kedves Vali mit is akartam ne haragudj de mostanában.
Olyan rövid egy év egy este rövid egy nap.

Esős és meleg nyár volt te már valószínűleg elrohadtál.
És a bútorokat is elvitték ott már valaki más van.
Hívtalak egyszer képzeld kiderült az már.
Nem a te számod bocs hogy ilyen sokáig nem telefonáltam.

Pedig el akartam mondani hogy megszületett és.
Hogy van egy fiam valami furcsát is megfigyeltem.
Tudom persze hogy nyár tél hogy a virág meg a termés.
De közben áll az idő és néz a szeme se rebben.

Havak éve I.

Ahogy gyerekkoromból is a lakás üregei rémlenek fel a sátrak.
Terítôk függönyök camera obscurái fényporos titokteli fedezéke.
Arra hasonlít ez olyan felidézni a nevetésed a fogaidat a szádat.
Hangok elôszobája volt megsüketít gondolnom arra az évre.
Suttogó ruhák éve volt a hóé koraesti vak fellegekkel.
Rövid karácsonyé lecsukott szemü lucskos év volt.
A testé léleké feküdtem biztos voltam hogy nem kelek fel.
Bordó takaró éve volt recés üvegen sárga fényfolt.
Napja világított annak ki a sötétet nôni látta.
Azt akartam hogy hallj meg hogy meghalj egyszer azt is akartam.
Csövek beszéde volt tapéta arca fények ágya.
Forgószél éjszakáján hajjal kibélelt hosszú katlan.
Meztelenül álltál a lépcsôházban ajtóban zuhany alatt a liftben.
Sírás és rohanás éve volt kigombolt kabáté huzatos nagy lakásé.
Azt hittem nem tudom lehet hogy tudtam és csak €sose hittem.
A havak éve volt fehér úttalan úté semmi másé.
 

Havak éve II.

Havak éve III.

Óda az ötvenes férfiakhoz

Hol vagytok ó, ti drága, szerelmes férfiak,
és hol van, hol van az írógépetek:
hulló hajszállal és korpával volt tele
a billentyűk között - milyen sötétben kattog a szívetek,
hogy ez a vége most vagy ez a zúgó csend
az út fele?
Néztem háttal a tükörben a
fenekem, mit mondjak, nem a régi,
mégis iszonyúan kívánlak, bárki légy,
mindig te vagy csak,
te drága negyvenéves férfi, aki lassan
ötven leszel, a hátad érzi,
elég rendesen őszülsz és
ha mosolyogsz, látni
hogy a szemfogaid rohadnak.
Remegett a kezem, amikor eljöttél és
a konyhában a kenyeret kentem.
Remegett a kezed és később
a hangod is a telefonban.
Mert benne élsz te minden ronda
nyakkendőtűben, egész átbökött
életemben, minden légüres
szerelemben, lakásban,
lépcsőházban, a szagokban.
Az ötvenéves férfi mint
lehulott nyárfalomb az úton,
avar, mely lassan gyullad és kékes füttel ég,
de felsugárzik titkosan mint kertben őszi tűz,
és láthatatlan van jelen,
álomban bányalég.

 

Versek a Síró ponyva című kötetből
(Magvető Könyvkiadó, Budapest 2004)

Síró ponyva

I.

Ámokfutás volt három éjszakán át:
a megjelölt kulcs nem illett a zárba,
forgatták csak, ahogy később a párnát,
mikor végül az idegen lakásba
bejutottak, két ágyat összetoltak,
takarónak a függönyt leszerelték,
álltak a zuhany alatt - hideg folyt csak
belőle, nézd meg, ilyen színű csempét
gyerekkoromban láttam, mondta, még emlékszem
a linóleumból a foltfejekre,
fekete-fehér kutyaarc, a szélen
megismétlődik- tudod, a részletekre,
szagokra mondom, cipelem magammal
(nem nyom a karom? Ha kell, itt a párna-)
az összes képet, mindjárt itt a hajnal,
jár a troli és ég az utcalámpa.

II.

Leányfalura menekültek aztán,
nem járt senki az éjszakai úton:
elég öreg ház, nem valami nagy szám,
de arra jó, hogy az ember megaludjon,
letekerték a kapuról a láncot,
várj csak, valahol itt a villanyóra,
kínai lakat volt, de látszott,
nem is használják, a rács tiszta rozsda,
és a takarók hűvös fűszagában
az a sok nyár, kék ülőke a vécén,
kerti cipők, szappant még nem találtam,
ez meg valami furcsa gyógynövénykrém,
apránként kigyulladt az összes ablak,
úgy égett mintha villám járna benne,
valamit most ígérj meg! (Jé, ott laknak?)
-aztán kilobbant: persze, persze, persze.

III.

Hogyha hajnalban nem jön az a macska,
feküdtek volna délig öntudatlan:
de így elnyújtott, gyerekhangú jajra
riadtak fel és lecsúszott a paplan,
a derengésben szétdobált ruhák közt
újra kezdték, mint aki csak szunyókált
a ringatást, a lomblyukaktól áttört
függöny mögött a neonfényű hold állt,
de már fent volt a nap is, égitestek
találkoztak félálomban az égen,
és kitakarva látszott, hogy a testek
még fiatalok, de már nem egészen,
hogy halandóak, de már nem egészen,
és csukott szemmel az egyik megígérte
a másiknak, hogy ott, a másik évben
lesz macska is, mert anélkül mit érne…
 

I.

Kimegy hozzád a kisírt szemű asszony,
mezítláb áll és könnyű hálóingben:
nincs értelme, hogy megint itt virrasszon,
menjen aludni, mondod, mától minden
más lesz, mondod, ciripelnek a tücskök,
július van, hogy húsz éve veled hál,
ezt suttogja, a kerti padon ültök,
holdárnyék van és túl meleg nyár,
én az álom hangzavarában alszom,
fülelem kitakarózva a zárszót,
hogy mit felel még a kisírt szemű asszony,
mielőtt behúzza a szúnyoghálót.
A labdarózsa, ott a labdarózsa!
- és lehajolsz, hogy kézzel visszalökjed,
de széthullik puha kis darabokra,
csupa baljós szirom a fű előtted.

II.

Titkos indákkal minden összekötve:
fut a hajnalka, felül kinéz a kertből,
kék tölcsérével a csöndbe belehallgat,
na hány nap van hátra az életedből,
nekidől a dísznád a kerítésnek,
hórihorgas, cigarettázó férfi,
hűvösödik, fent a csillagok égnek,
nedvesedik a fű is, de nem érzi,
a medvetalp, mintha valamit tudna
bőrös leveleit mind ledobálta,
fönt a Nagymedve nem megy semmi útra,
aludj, minden ígéret megbocsájtva-
…nehéz elkapni hajnalban a percet,
mikor virrad, de a hold fénye hullik:
két árnyékot vet ilyenkor a tested,
és mind a kettő más irányba nyúlik.

III.

Milyen csönd lett, hogy hallgatnak a tücskök.
Száll az illat a muskátlifejekből.
Az óra, mikor éberen feküsztök,
most múlik el, be kéne menni, kelj föl,
megállsz a teraszon, csipkedni kezded
a száraz fejeket, a kertre nézel,
kopik a fű, hogy hol is volt a kezdet,
azon tűnődsz, hogy kitépkedni kézzel
már a mohát, úgy terjed, nem lehetne,
most látod csak, csupa moha a járda,
a napos részeket a tyúkhúr vette
birtokba, és hogy már nyár derekára
minden kiég. Feküdj még vissza, szólsz rá,
te megőrültél, mondja, nagyot ásít.
Mért, te ne nem látod nőni ezt a foltot?!
Hogy mindent elborít a csillagpázsit?!
 

Macabre

I.

A ház poklában három gyertya égett,
a boltozatba dísztéglát falaztak,
táncolt a láng, ahogy a vendégek beléptek,
a házigazdát ünnepeltük aznap,
átvitt minket egy dünnyögő kazánhoz,
derékban átölelte, úgy mesélte,
hogy jártak erre, hogy jutott a házhoz,
és hogy a pincerész a szeme fénye,
hogy ötven felé ez neki kijárt,
jöhetnek végre inni a barátok,
néztem a tojásba töltött kaviárt
és elképzeltem a petefészekrákot,
a cirkó fényes, feledékeny veséjét,
ahogyan pumpálja az emeletre
a vizet, s láttam fölfakadni vérét
egy szép üvegnek: “Egészségetekre!”

II.

Fázott a nő, egy karcsú gyertya égett
méhében, leült, túl közel a lánghoz,
hallgattam, kiszedtem a tölteléket
és vettem inkább krumplit a tojáshoz,
koccintottunk, mézédes volt a pezsgő,
kilenc értő száj tárgyalta a kertet,
legyenek fák, de fű is elegendő,
egy hely ahová meztelen kifekhet,
kilenc száj dícsérte a panorámát,,
és az ablakba kilencen kiálltunk,
tavat képzeltünk és kavicsos járdát,
korai fagytól derengett a “nálunk”,
táncoltunk, mintha víz alatt mozognánk,
kint meg a mindenség üvegfalú terme,
padlóba rejtett fény hínárja folyt ránk,
s szitált a dér a dupla porothermre.

III.

A házigazdát ünnepeltük aznap,
egy nő mellettem a jövőt emlegette,
és ahogy mindig, legnehezebb annak
volt aki onnan bámult a jelenbe,
a nyilas a mérleget szólongatta,
miközben viaszba fúlt a gyertya lángja,
odaát pedig röhögésbe a samba,
-senki se tudta, de mindenki járta-
a többieket a pincében találtuk
és szóltunk nekik, hogy valahogy hideg lett,
hirtelen sötét lett a lépcsőházuk,
minden lépésnél kapaszkodni kellett,
-senki se tudta, de mindenki tudta-
meglett aztán a kapcsolótábla,
álltunk a boltív alatt összebújva,
csupa fal volt a táncosok kabátja.
 

I.

Nem kéne senkit gyűlölnöd- susogtad.
De láttam őkat a járdán imbolyogva
duzzadni lassan, mint a teliholdat,
vagy fölszállni a tömött villamosra
tehénszemükben álmatag derűvel:
aludj, aludj, még minden lehet újra,
gonosz osztálytárs, aki kezében tűvel
jár a padok közt és mindet kiszúrja,
valahogy csupa léggömb volt az utca,
az enyémet meg egy üres pillanatban
elengedtem és gázzal telefújva
visszahúzta a csillagközi katlan-
ne nézz utána, mondtad, és lefogtad,
aludj inkább, a szemem, sose lesz meg,
dehogynem, mondtad, - bámultam a holdat,
súlytalan űr párnás öblén a terhet.

II.

Ahogy forgott és keringett a vatta,
páragomolyból íródtak a frontok,
alig látszott, hogy a jobb oldal arcra
emlékeztet, hogy az örvény a homlok
közepe lesz, hogy ahol a fagy tolja
maga előtt a langyos áramlást, a
törésvonalnál kezdődik az orra,
alatta meg az a kerek az álla.
(Zápor. Zivatar. Időnként még a szél is
megélénkülhet.) Ez az egyetlen képem,
hordom magammal, mint valami fétist,
a pénztárcámban. Össze kéne tépnem,
számok a bolygóközi időből,
ahol most ázik (Tényleg, volt-e haja?),
fotó a percről, mikor kivált a ködből
és látható lett az Űrnek angyala.

III.

Hideg, hideg. Átmelegedni nem bír,
és telni sem. Hanyatt fekszik a kádban
a test, aki vagyok, lebeg a melle, kört ír
hasa körül és megfordul az áram,
fekete lyuk, a tudat lefolyója,
mi kötözi a lélegző világhoz,
egy fém köldökzsinór, a végén zuhanyrózsa,
zubog, zubog, nem is vagy itt, csak álmodsz,
hetek óta, képzeld, sötétet vérzek,
mintha az éjt kellene szűrni rajtam,
aludj inkább, hadd ússzanak a részek
helyükre vissza, minden a víz alatt van,
ontja egy arc, mintha az orra folyna,
egy krómangyal, az űr klóros vizét:
nézed hosszan, lélegzet-visszafojtva,
nézed piros-kék, talányos íriszét.
 

I.

Nem a hőség, a macskák hangja vert föl,
ahogy sikoltva párzottak a járdán,
vagy az álmodban nyáladhoz kevert föld
szivárgása az árnyékszinű párnán,
visszerek görcse, az ágyékhajlat
felől a térdbe kúszó fájdalom,
nem ez ébresztett: másképp kaptad
a plédet hirtelen össze válladon,
mi az isten, verte a torkod egyre,
mi az isten, hogy nem hallani semmit,
kibámultál az éjszakai kertre
és kinyitottad az ablakot, hogy enyhít
valamit majd a levegő a nem várt,
szívtáji szerelmetes szorításon:
öregszel, Chevalier de Seingalt,
hív a legvégső ölelés, barátom.

II.

Eszedbe jutott a tengerparti deszka,
az őrületben elkapott tekintet,
hogyan kúszott és engedett a test a
pallón, amikor felgyűrted az inget,
és meglepődtél, hogy szőke volt a szőre,
a csiklója pici, alig találtad,
vajon mért gondolsz most erre a nőre,
mikor összesen háromszor, ha láttad…?
Vagy a spanyol lány, aki rád se nézett,
riszált hanyatt a csipkéből kibontva,
ujjadon körben lüktetett a végzet,
nagy és fekete volt a mellbimbója,
ahogy sejtetted is…vagy az a kis pisze
magyar cseléd, mellén a kék erek…
“Uram, ha holnap indul, majd elvisz-e?
Izenjen, ha befogtak és megyek!”

III.

Nehéz haját csigába fölcsavarja,
anyád ujján fénylik a füsttopáz,
tükör előtt a karját kitakarva
próbálgatja, hogy hogyan fest a póz,
hirtelen észrevesz: futás az ágyba!
A parkban kint színészek hangoskodnak,
és még sokáig ébren tart a lárma:
aludj fiam, mert hosszú lesz a holnap!
Aludj fiam, mert én már nem vigyázok,
“Szép a hajad, anyámnak volt ilyen” –
miért vernek föl álmodból az álmok:
“Ugye uram, ha befogtak, majd izen?”
- Miért pont most a kikötői hajnal,
a parton a távolodó kormorán?
Hogy fázol és hogy mit viszel magaddal
en regardant ce pauvre corps mourant.

 

Újabb versek
 

Hála-változat

Futrinka utca

e földi, pöttyös kis ruhán
mit hord és igazgat sután,

ha egyszer úgyis visszabont,
feslik simából fordított,

már érzi, úgyse lesz soha
ha nem lesz léte otthona,

a színpadon a kesztyűbáb
játszani valami saját

füstölgő kéményt, házikót,
Futrinka utcát, bármi volt,

után is fölvesz kis kötényt,
hisz telefonált az imént

hogy Tádé meghűlt és beteg,
úgyhogy van dolga rengeteg,

letesen befűtve a tökház,
vigyázz, Mazsola, nehogy megfázz,

utat is hozzánk, nem vagyunk
futó fonál csak, filc, magunk

foglal középen, integet
és onnan csókol Titeket

Szülők

A sárga fű között egy férfi, egy nő.
Szelet vetnek, hajladoznak a fényben.
Forog rajtuk a lomb árnyéka, felhő
vonul a kert fölött, hol beborul az éden,
hol fényben áll, az ágak közt a fákon
pókhálóban levél, darazsak lepte rések,
rothadó alma, selyemszálon
pörgő féreg, zsibongó seregélyek,
szelet vetnek, hajladoznak a napban,
anyaszült meztelen föld zúg, a ringló
potyog az ösvényre, fejét föltartva, halkan
megáll a sás között és vár a sikló.

Ne félj, ne félj, a felporzó morajba
belevegyül a percek surrogása,
ne fél, ne félj, nem jött el, déli nap van,
messze van még a szélnek aratása,
messze van még a felhősávos ég is,
a túlpart megdőlt jegenyéi, messze
mindig a test a testtől, mégis
ölelik egymást állva, nem eresztve,
mindig így indul, hajladoznak a fényben,
az apák nemzik folyton a háborút,
nem baj, ne félj, úgy lesz, mint egyszer régen-
megállt a szél, csönd lett és beborult-

A fal mellett a fűben szétdobálva
lyukas strandlabda, foszlott hintaágy,
már csak halványan látni odaátra,
dörgés hullámzik, úgy jön, mint a vágy,
ki tudja honnét, haránt veri a kertet,
görget egy vödröt, vacog az összes ablak,
dobog a bádog, áznak a kint felejtett
ruhák, részeg napernyőt dönt a falnak,
potyog a gyümölcs, leválik mind az ágról,
anyaszült meztelen föld zúg, hiába
futkos a visszhang, csak dől, szakad a zápor,
csak sír a felfordított csónak nagy hasára.

A világ minden országa

(A vers elnyerte a 2008. évi Salvatore Quasimodo nemzetközi költőverseny díját)

Forgott a nyárfavatta, nem volt kitáblázva az égető,
aztán feltűnt a műút végén a csavart kéményű pléhtető,
és tudtam, hogy az az, valaki mobilozott az udvaron,
a kapu tárva-nyitva állt, köszöntem, gondoltam, úgy hagyom,
megállított egy férfi, kérdeztem, hogy jutok az irodába,
szóval maga jött egyre, akkor a maga nagymamája,
éppen időben, mondta, már be van kezelve a néni,
nem mertem rákérdezni, hogy ezt pontosan hogy is érti,
de még igazolnom kellett, hogy a magyar állam polgára,
s az elhunyt ily módon jogosult a hamvasztásra.
A papírokat az asztalra tettem, egy nő meg a gépen
babrált: az útlevél a fűzésnél, pont középen
kinyílt a levegőtlen szobában, mint egy ablak,
pecséttel tanúsítva, hogy birtokosa

a világ minden országába utazhat.
A világ minden országának csarnokában
egy szürke, zúgó monitor előtt álltam,
és figyeltem a nagyanyám útra felöltött arcát,
ahogy a sínen lehunyt szemmel haladt át,
és még hasonlított magára, csak hegyesebb volt az orra,
e már jobban hasonlított az összes földi halottra,
májfoltos, sárga tokká változott, puszta testté,
ez hamis világ timnüce belől menté,
amikor becsúsztatták, hirtelen elnéztem máshová,
és odutta vala neki paradicsumut hazoá,
és széket toltak alám, üljön le, ha kivárja,
de menni kellett a gyerekért az iskolába,
nyomogatták a gombokat, zúgni kezdett az áram,
egy óra negyvenhat volt. Nem hiszek
az örvénylő test feltámadásában.

Nyár turbinája, száraz esőt hadart az égbolt,
hunyorogtam, odakint meleg szél volt,
karcos felhőt kavart, vitte, besodorta középre,
nem őt sirattam, nem beszéltünk már vagy öt éve,
nem azt az arcot, kezet, nem a sápadt gyerekkort,
hanem a testet, a testet, a testet, hogy csak ez volt,
hogy ennyi az egész, leváló bőr, lila körmök, hogy ennyi,
hogy üres test vagyok és hogy nem bírlak nem szeretni,
hogy a világ minden országa egyetlen test maga,
hogy mégsincs otthona, hogy másban sohase ér a test haza,
autók dudáltak és jött egy biciklis, kikerült,
a por a bőrön át lassan a szikkadt szívre ült,
két óra múlhatott, mikor tudtam, még mindig égett –
Mentem valahol az Auchan mögött,
hogy megtaláljam a HÉV-et.